Kritika

Korai öröm – Én vagyok a kapitány

Az Én vagyok a kapitány Olaszország idei Oscar-jelöltje a nemzetközi film kategóriában, ami két szenegáli fiatal útját mutatja be Európa felé. A téma nagyon aktuális, a megvalósítás pedig sokáig hatékonyan egyensúlyoz a mese és a kőkemény realitás között. A film belső logikája viszont nem teszi lehetővé, hogy érdemben reagáljon a ma emberének élményére, ezért bár néhol szívfacsaró és felemelő tud lenni, megoldása mégis önáltatásnak tűnhet.

Az Én vagyok a kapitány (Io Capitano) eposzi léptékű, mesei hangulatú megdicsőülés-történet két szenegáli fiúról, akik átkelnek a végtelen Szahara homokdűnéin és Észak-Afrika kopár, ellenséges vidékein, hogy eljussanak a mitikus jelentőséget nyerő ígéret földjére, Európába. Matteo Garrone leforgatta az olasz partokat ezerszámra elérő ladikok, lélekvesztők és rozsdás roncshajók utasainak odüsszeiáját, ahol nem a nyugati lét kérdései, a beilleszkedés konfliktusai vagy a boldogulás illúziói a fontosak, hanem az életre szóló, többezer kilométeres utazás transzformatív hatásai.

Az Én vagyok a kapitányban két 16 éves kamaszfiú vág neki az ismeretlen, halálos veszélyekkel szegélyezett útnak Olaszországba, hogy valóra váltsák álmaikat, és kitörve a szenegáli szegénységből sikeres dalszerzők és énekesek legyenek. Persze a fiatalok, Seydou és Moussa nemcsak önös érdekből hagyják el otthonukat: családjuk anyagi helyzetén is segíteni szeretnének. Mikor megkapják a helyi sámán jóváhagyását, – minden más elrettentő figyelmeztetés ellenére – fogják összekuporgatott, kevés pénzüket, és titokban indulnak el az emberpróbáló útra, idealisztikus céljuk felé.

Az Én vagyok a kapitány aztán ezt a gyötrelmekkel, pokoljárással, szolgálattal, majd mennyei jutalmakkal koronázott utat mutatja be, amely

népmesei köntösben megjelenő felnövéstörténet és megváltásnarratíva egyszerre.

Garrone életművében megfigyelhető, hogy alapvetően kétféle regiszterben dolgozik: vagy brutálisan realista hangot üt meg, vagy mágikus fantáziavilágot teremt. Az elsőt a Gomorra, az utóbbit a Szörnyek és szerelmek képviseli legjobban. Az Én vagyok a kapitány egyszerre képviseli mindkét minőséget, és sikerül ügyesen egyensúlyoznia a végletes dimenziók között.

Az afrikai mágikus világszemlélettel rokon népmesei keretek diktálják a történet alakulásának logikáját. Egyfajta egyszerű harmónia jelenti a kezdőpontot, ahol a szegénység és a fejlődési potenciál hiánya teremti meg a vándorút motivációját. A szellemektől kért segítséget követően a kamaszfiúknak sorscsapásokon kell átmenniük, majd feladatokon és megmérettetéseken kell bizonyítani rátermettségüket. Végül az utolsó, legnagyobb feladatot teljesítve, másokért felelősséget vállalva nyerhetik el méltó jutalmukat és válhatnak gazdagabb személyiséggé. A csodás fordulatok mellett bizonyos szereplők (például a sámán), a hallucinatórikus jelenésként feltűnő képek vagy a dicső partot érés extázisa mutat a fantasztikum felé.

Az Én vagyok a kapitány a mesei fordulatok ellenére mégsem egy természetfeletti fantáziavilágban játszódik, és még csak mágikus realistának sem nevezhető. A fiúk a tiktokozás és az építőipari meló mellett zavart értetlenkedéssel néznek a letűnt kort idéző, láthatóan kissé zakkant sámán machinációira, de az út előtt ők maguk is imádkoznak az ősökhöz. A mágia nem a hétköznapok valósága, de a kultúra fontos része. Ugyanígy a mitikus figurák vagy a lebegő karakterek sem a megmagyarázhatatlan megnyilvánulásai, hanem a kiszáradás és a fizikai sérülések okozta tévpercepciók. Jelentésük persze ettől még ugyanolyan személyes.

Az Én vagyok a kapitány valójában sokszor fájóan realisztikus és nem fedi el a felfoghatatlanul hosszú út szélsőséges megpróbáltatásait sem.

A fiúk pénzének nagy részét hamar kicsalják rosszarcú embercsempészek, akik a sivatag közepén hagyják a leszakadókat, a maradékot pedig fegyveres katonák veszik el tőlük. Később börtönben kínozzák őket, majd teljhatalmú hadurakhoz kerülnek rabszolgának. A naturalisztikus részletességgel bemutatott kálvária nekünk is megterhelő: kilátástalan és szívszorító együtt esni-kelni a fiúkkal a mély homokban és a zsúfolt börtön falai között, miközben a remény hajszálnyira vékonyodik. Az említett mesei elemeknek hála viszont az Én vagyok a kapitány nem válik szenvedéspornóvá, és idejében vált a megmérettetés egy újabb szakaszára.

Garronét tehát nem a megérkezés foglalkoztatja az Én vagyok a kapitányban, hanem az emberen túli erőfeszítés. Ebben az értelemben társdarabja az 1990-es svájci – amúgy Oscart is nyert –  filmnek, A remény útjának. Az előképben sem az integráció lehetetlensége a téma, hanem a migráció, a vándorlás életeket követelő zordsága, és az utazás személyes emberi nézőpontból való ábrázolása. Ez teszi lehetővé aztán a beidegződött kortárs reakcióktól való eltávolodást. Az illegális migráció 1990 környéken és a 2020-as években is egyaránt kulcskérdés, így dicséretes, hogy amint A remény útja, az Én vagyok a kapitány sem foglal állást egyik oldal – a hangos, szélsőséges elutasítás versus a kritikátlan befogadás – mellett sem, így el tudja kerülni az aktuálpolitikai leegyszerűsítéseket és zsákutcákat.

Amit mégis jogosan fel lehet hozni Garrone filmjével szemben, az ugyanaz a kritika, amivel részben A remény útja is illethető. Nevezetesen az, hogy

összességében nem tudja levetkőzni a nyugati nézőpontot és -történetmesélési sémákat.

Az alapvetően individualista megváltástörténet és a főszereplő profetikus karakterjegyei a nyugati kultúrkör számára alakítja fogyaszthatóvá az amúgy európai embernek elképzelhetetlen életkörülményeket. A személyes motivációk és a fiatalok őszinte, ártatlan naivitása a szélesebb közönség számára is befogadható: így tud mindenki könnyen azonosulni a feddhetetlen hőssé váló karakterekkel. A giccsbe sodródó utolsó jelenetek végül megváltót csinálnak az egyik fiúból, aki hirtelen az egész közösség egyedül kompetens irányítójává lép elő.

Hogy az Én vagyok a kapitány végül mégsem tud olyan mélyen megrázó filmélménnyé válni, mint A remény útja, az abból ered, hogy a nyugati hősszemléletnek megfelelő, a megváltásról szóló archetipikus kép szélsőségesen optimista marad. A mai modern ember élettapasztalata ezzel szemben a globális katasztrófák és krízishelyzetek köré összpontosul, ezért általános hangulata sokkal kiábrándultabb.

Egy ennyire aktuális témáról, mint a népvándorlás, egy ennyire realista elemekkel dolgozó filmben, mint az Én vagyok a kapitány nem lehet naivan optimistának maradni, mert ez nem felszabadítónak, hanem hamisnak hat.

A népmesei logikát követve a film vége után jönne a megérdemelt jutalom és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Közben az utolsó jelentben helikopterek veszik körül a rozsdás hajót, azt pedig tudjuk, hogy Olaszországba sem fognak olyan nemes egyszerűséggel besétálni ezek az emberek. A remény útja egy tragédia története, ahol a hosszú vándorlás során folyamatosan találkozunk a kultúrsokk jelenségével és az elfogadás nehézségeivel. Az Én vagyok a kapitány viszont egy örömünnep, amivel – bár lehet együtt menni, és ez még jól is eshet – a végén mégis ott marad a hitetlen kétség, mert a neheze még csak most következik.

Az Én vagyok a kapitány június 13-tól látható a magyar mozikban.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com