Kritika

Szerelem a gépből – Én vagyok a te embered

A mesterséges intelligencia filmes diskurzusában váratlan helyről érkezett újabb hozzászólás: Maria Schrader romantikus vígjátéka, az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) okosan filozofál, miközben felsőfokon szórakoztat is.

A színésznőként Ezüst Medve-díjat nyert Maria Schrader 54 szerepére mindösszesen 6 rendezés jutott, de ezek között olyan érdekes darabok is voltak, mint a Stefan Zweig: Búcsú Európától vagy a még ennél is sokkal jelentősebb A másik út című Netflix-széria. Milyen vígjátékot várhatunk egy olyan rendezőtől, aki korábban olyan komoly témákhoz nyúlt, mint a multikulturalizmus, az európaiság vagy az ortodox zsidó értékek és a modern világ összecsapása? Szerencsére az alkotó nem hazudtolja meg önmagát, és az Emma Braslavsky novellájából Jan Schomburggel közösen írt forgatókönyvéből elgondolkodtató, érzékeny és szerencsére nagyon szellemes filmet forgatott.

A mesterséges intelligencia és az androidok manapság slágertémának számítanak a filmesek körében.

Csak az utóbbi évtizedben szinte minden műfajban születtek figyelemreméltó alkotások a kérdéskörben: a Westworld- és a Picardsorozat, a Szárnyas fejvadász 2049 és a Hős6os mellett még a Marvel is elkészítette a maga verzióját, a Bosszúállók: Ultron korával. Valamennyi megfogalmazza a kérdést, mi teszi az embert emberré, és a legkülönfélébb válaszokkal is előáll.

Az Én vagyok a te embered valahová A nő és az Ex Machina közé ékelődik be – Havasmezői Gergely kollégám ez utóbbi kapcsán írt cikkében teszi fel a kérdést, válik-e ember a gépből? „..mind A nő, mind a Chappie, az Automata, de még a Csillagok között is (önálló karakterré megírt robotjai révén) azt válaszolja: bizony, a mesterséges intelligencia egyenrangú az emberrel. Mások szerint – A.I. – Mesterséges értelemA kétszáz éves ember – egyenesen jobb.” Illetve ugyanebben a kritikában írja ezt is: „Mert ha egyenjogú is az MI, vajon egyenértékű is? Netalán azonos? Emberi a gondolkodása vagy csak tetteti a kommunikációt?” Pontosan ezt a kérdést feszegeti Schrader filmje is, azzal a csavarral, hogy mindezen (egyébként sok tekintetben meg is válaszolt) kérdések mellé felteszi azt is,

vajon válik-e ember az emberből is?

A film alaphelyzete ugyanis az, hogy a híres berlini Pergamon Múzeumban dolgozó Alma (az idehaza csak a Tetthely sorozatból ismerős, de alakításáért Berlinben a Legjobb színésznő díját elhozó Maren Eggert) azért, hogy finanszírozni tudja kutatásait, részt vesz egy kísérletben, melynek során együtt kell élnie a számára ideális partnernek programozott Tommal, a robottal (a Légió, A szépség és a szörnyeteg és az Eurovizíós Dalfesztivál: a Fire Saga története után Dan Stevenst ismét egy szokatlan szerepben látjuk). A három hét során a saját traumáinak köszönhetően igencsak elszigetelt Alma szépen lassan megnyílik, megkérdőjelez mindent, amit korábban a párkapcsolatokról gondolt, és végül nemcsak Tomhoz, de saját magához is közelebb kerül.

A nő és az Ex Machina esetében egy női robot érkezik a hősök életében, ezúttal egy sármos férfi testében (vázában) kopogtat az ajtón a számítógép. A Turing-tesztet rég lepipáló mechanika Spike Jonze OS1 operációs rendszerének rokona, de míg ott emberek ezreit segíti az eredetileg virtuális asszisztensnek szánt model, az Én vagyok a te embered már egyenesen párkapcsolati kihívásokra válaszul kínált álomandroidja személyre szabott darab. Míg Jonze erősen fókuszál a befogadó oldalra és – többek között azáltal, hogy Samanthát csupán hangként jeleníti meg – tisztes távolságot tart a felek között, addig Schrader elvékonyítja az embereket és androidokat elválasztó vonalat, és ezáltal még tapinthatóbbá, még elevenebbé teszi a lehetséges szerelmükről szóló felvetéseket.

A film, bár mindvégig rendkívül vicces, nem engedi meg a nézőnek, hogy felületes megfigyelő maradjon – valóban mélyre menő gondolatai minket is számvetésre késztetnek, mert

a film legalább annyit mesél bármilyen szerelem természetéről, mint amennyit gondolkodik a robotika és az elgépiesedő világunk kérdőjeleiről.

Hogyan lehet egy csalódás után ismét bízni? Az ember valóban vágyik-e az ideális társára? Kell-e, hogy viszont szeressenek? Elég-e a szerelem illúziója, vagy a puszta tény, hogy mi szeretünk? Lehet-e emberibb nálunk egy gép? Sok filmmel szemben Schradertől kapunk válaszokat is, ami még szimpatikusabbá teszi a vígjátéki köntösbe bújtatott történetét.

A film, annak ellenére, hogy egy-egy jelenet erejéig enged a klisék csábításának is, képes meglepni és felülmúlni várakozásainkat – a remek arányérzékkel megírt dialógusokban jó dinamikával váltakoznak a hangos nevetésre hívó poénok és az elgondolkodtató megjegyzések, a nyitva hagyott befejezés pedig kellő teret ad a fantáziánknak is. Nem meglepő, hogy az Én vagyok a te embered a Cinefesten elnyerte a CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri díját és néhány napja Németország Oscar-nevezettje is lett.

A filmet a 17. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. 

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com