Kritika

Csak egy hang a zongorán – Ennio Morricone

Minden idők talán legnagyobb hatású zeneszerzője, akinek dallamai örökre beivódottak a kulturális köztudatba. Ha meghalljuk őket, azonnal felismerjük, dúdoljuk, vagy csak hagyjuk, hogy a hatásuk átjárjon minket. De tulajdonképpen mi tette Ennio Morriconét olyan zseniálissá és milyen volt maga az ember, az alkotó? Ezt a kérdést járja körbe Giuseppe Tornatore dokumentumfilmje, az Ennio Morricone, egy terjedelmes, epikus főhajtás a Maestro és a zene szépsége előtt.

2020. július 6-án végleg maga mögött hagyta a fizikai létet az az ember, akinek neve ma már fogalom. Stílusteremtő, hosszú életében már legendává vált, sosem követte a zenei trendeket, inkább ő szabta meg. Mindenki ismerte, mégis körbevette egyfajta misztikum, mert nem érdekelte a rivaldafény, csakis munkája és a zene szépségének tisztelete, az új utak, hangzások és melódiák kutatása. Ennio Morricone azon zenei alkotók közé tartozik, akiről nagyon nehéz szuperlatívuszok vagy kenetes áhítat nélkül beszélni: generációk zenei ízlését formálta, a klasszikus és könnyűzenei elemek ötvözésével új szintre emelte a filmzene fogalmát, hatása annyira kiterjedt, hogy abba még belegondolni is nehéz.

Halála egy korszak végét jelenti, ennek és több évtizedes életművének állít emléket Giuseppe Tornatore, aki harminc éven és 13 közös filmen keresztül dolgozott együtt a Maestróval. Az Ennio Morricone egy klasszikus, „beszélő fejes”, az életutat lineáris tempóban végigjáró dokumentumfilm, ami nem spórol az idővel, két és fél órás. Soknak tűnhet, de alanya már szinte önmagában megköveteli. Aki saját maga is megszólal, sőt központi szereplőként viszi szavaival saját életének cselekményívét, miközben hangadóként körbeveszik a filmrendezők, társszerzők, énekesek, zenészek tucatjai, akikkel az évtizedek során együtt dolgozott. Tornatore hatalmas mennyiségű felvett interjúanyagot és archív felvételt dolgozott fel, de az információgazdagságba nem fullad bele a néző, mindig van mibe kapaszkodni. Leginkább a zene és a képek közötti tökéletes harmóniába.

Abba a harmóniába, amit Ennio egész életében keresett, és ösztönszerű zsenialitással megtalált.

Tornatore filmjének talán legérdekesebb szakasza az első óra, ami Morricone korai karrierét járja körbe: kiderül, hogy a fiatalkorban szerzett élmények mennyire meghatározták zeneszerzői mentalitását. A szegény családból származó Enniót a katonazenekarban szolgáló, trombitás apja tanította a zene szeretetére, őstehetsége már gyerekként megvillant, hatévesen kezdte írni első szerzeményeit. Ennek a tehetségnek köszönhetően tudott bejutni a római konzervatóriumba, ahol tanára, a szintén legendás Goffredo Petrassi egyengette útját. Viszont a sikeres vizsga ellenére Morricone mégse léphetett rá a 20. százai komolyzenei komponista útjára, az öreg professzorok és még Petrassi szemében túl radikális és kísérletező szellemű volt. Ami szinte törvényszerűen vitte a televízió és a mozi irányba, ami akkor skatulya, béklyó volt, ahol a kreativitás meghal, viszont Morricone zsenialitása új utakat volt képes törni.

A dokumentumfilm talán legfontosabb visszatérő témája Morricone évtizedeken át tartó bizonyítási vágya, hogy megmutassa kortársainak, hogy a filmzene több tud lenni egyszerű aláfestőnél. Hogy olyan mély érzéseket legyen képes megragadni, amik talán még a filmképek nélkül elő tud törni a nézőből, újszerű hangzása legyen, ha kell unortodox eszközökkel (mint amikor egy konzervdoboz zörgését használta fel egyik dalához). Önmagával és saját alkotásaival szemben is végtelenül szigorú és sokszor elégedetlen volt, így csak egy külső, pártatlan fül, a mások biztatása által volt képes elfogadni az, amit alkotott. Vagy ahogy ő maga megfogalmazza:

„Nem mutattam meg semmit egy filmrendezőnek sem, amire a feleségem, Maria nem mondta azt, hogy gyönyörű.”

Míg az 50-es éveket fél lábon, egy jazzegyüttes tagjaként kellett kihúznia, a jószerencse akkor találta meg Morriconét, amikor az RCA Victor lemezkiadó leszerződtette dalírónak. A hatvanas évek elején Ennio pár év alatt forradalmasította az olasz és európai popzenét. Dinamikus fúvósszekcióval, női háttérkórusaival, jellegzetes és senki mással össze nem keverhető zenei megoldásaival (pl. ahogyan a tonalitást alkalmazza, hogy minél feszültebb és intenzívebb legyen az adott téma) sikerült megalapoznia magát. Aztán jöttek az első filmzenei felkérések, az első westernek (amiket még álnéven szerzett), majd 1964-ben találkozott régi iskolatársával, Sergio Leonéval. A Dollár-trilógia, ami film és zenetörténelmi fordulópont lett, a híres fütyülés, a sakálkiáltás, a gitárok és sípok előtörése, az Ecstasy of Gold, tudjuk, ismerjük, már halljuk is. Megkerülhetetlen.

Onnantól kezdve nem volt megállás, Morricone a 60-as és 70-es évek legkeresettebb és legtermékenyebb zeneszerzője lett (barátai szerint telefonálás közben is olyan gyorsan írta a kottát, mintha csak egy levelet címezett volna), rugalmassága és sokszerűsége által minden műfajban megfordult. Sorra szólalnak meg az olasz film (még élő vagy szintén elhunyt) nagyjai: Bertolucci, a Tavinai testvérek, Lina Wertmüller, Dario Argento vagy Enzo G. Castellari, akikkel szintén hosszú éveken át együtt dolgozott. Majd jött az amerikai filmek és az azokért kapott elismertség (miközben sosem hagyta el Rómát). Terrence Mallick és a Mennyei napok, Roland Joffé és A misszió, ami nemcsak Oscar-jelölést hozott számára, hanem még komoly szerzői válságból hozta ki.

Mire átlépünk a 90-es, 2000-es évekbe már az a generáció keresi a vele való munkalehetőség tiszteletét, akik kis túlzással a zenéjével nőttek fel.

Mint Tornatore vagy Tarantino.

A rendületlen munkatempó ellenére Morricone sosem hagyta el komolyzenei gyökereit, komponált komoly versenyműveket, szervezett avantgárd társulatot és persze karmesterként több száz koncerten vezényelt az évtizedek során. Miközben végig megmaradt annak a szerény, csöndes, de látásmódjához sziklaszilárdan ragaszkodó embernek, aki szép lassan megtanulta, nem kötelességnek, hanem ajándéknak látni azt a képességet, amivel meg lett áldva.

Dokumentumfilmként talán nem a legizgalmasabb vagy legfordulatosabb az Ennio Morricone, nincsenek benne nagy drámák, témája erősen behatárolja a közönséget, akinek érdekes lehet. Leginkább filmzenerajongóknak, régi filmek rajongóinak vagy a hozzám hasonlóknak ajánlott, akik szeretnék még egyszer valamilyen formában leróni a tiszteletet a 20. század egyik legnagyobb komponistája előtt. A két és fél órás játékidő azért érezhető, a végére már kicsit önismétlővé is válik a darab, mintha Tornatorénak nehezére esne végleg elengednie a Mestert. Viszont még így is érezni fogjuk azt az űrt, amit Morricone távozása maga után hagy, és amit csakis egyvalami tud pótolni. Az, amit hátrahagyott, ami generációk múlva is örök lesz. És ezáltal az emléke is.

Az Ennio Morricone november 3-tól látható a mozikban.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!