Natalie Portman majdnem egyedül küzd meg a házát ostromló banditákkal. De ennyire mégsem bevállalós a Jane a célkeresztben (Jane Got a Gun).
Nemrég A kelletlen útitárs című western kapcsán arról írtam, hogy több lehetséges női szerepet villant fel, miközben mindegyikről bebizonyítja, hogy a prérin működésképtelen. A Jane a célkeresztben ennél derűlátóbb: felmutat egy olyan szerepet, amellyel túl lehet élni a férfibanditák uralta Vadnyugatot. Ehhez viszont kvázi szuperhősnek (hősnőnek) kell lenni, hiszen a címszereplőnk egyesíti magában a másik film összes szereplehetőségét, ráadásul sikeres is lesz: egyszerre anya, feleség, háziasszony és önállóan is cselekvőképes nő. Illetve ez utóbbi nem egészen helytálló – ez lesz a film veszte is.
A Jane a célkeresztben a közelmúlt második olyan női westernje, mely azt mutatja, hogy nem elég elindítani egy hősnőt az útján, végig is kell vezetni rajta. A jellegzetesen „férfias” filmeket alkotó Gavin O’Connor (A végső menet, A zsaruk becsülete, Csoda a jégen) felmutat egy tevékeny, erős női hőst, de nem hisz benne annyira, hogy teljesen rábízza a filmet. Egy férfisegítőt ad mellé, ezzel viszont paradox módon a filmet gyengíti. Az alaphelyzet szerint ugyanis Jane-nek (Natalie Portman) kell megvédenie a sebesülten hazaérkező, ágyhoz kötött férjét a nyomában járó, a családot jól ismerő banditáktól. Még izgalmasabbá, egyúttal ambivalenssé teszi a helyzetet, hogy a férfi maga is bűnöző.
Jane viszont a várható ostromhoz egykori vőlegényétől (Joel Edgerton) kér segítséget. Ezzel a dramaturgiai húzással pedig a Jane a célkeresztben nemcsak bebetonozza az ősrégi női szerepeket (a nőt mégiscsak meg kell menteni), elvéve a film lehetséges feminista élét, de a történet tétjét is mérsékli. Hiszen kevésbé izgalmas, ha az ostromlott házat nem egyedül kell megvédenie egy „gyenge nőnek”, hanem ott áll az oldalán egy magabiztos férfi. Jane eleinte nagyon keménynek tűnik – figyelemre méltó, ahogy elszántsága súrlódik a többi fentebb vázolt szerepével, melyekben szintén helyt áll. Menet közben viszont veszít az erejéből, ezzel párhuzamosan a film is elerőtlenedik. Erre talán magyarázat a projekt hányattatott sorsa: egymás után léptek ki a színészek, végül az eredeti rendező, Lynne Ramsay is feladta, O’Connort pedig 24 órán belül szerződtették a feladatra.
A Jane a célkeresztben világképe szerint tehát egy nő, legyen akármilyen bátor is, mégis egy férfi segítségére szorul, és egy férfi oldalán találhatja meg a boldogságát. Ezzel természetesen önmagában semmi probléma nincs, csak kevésbé forradalmi filmet eredményez, mint mondjuk a közelmúlt „legfeministább” westernje, a The Keeping Room, amelyben három magányos nőnek teljesen egyedül kell helyt állnia egy elvetemült katonáktól ostromlott házban. Vérmes feminista szólamok helyett mást kínál a Jane a célkeresztben: bár a banditák is okoznak néhány feszült pillanatot, a hangsúly mégis a két összezárt férfi közti rivalizálásra, a múlt felgöngyölítésére és az egykori félreértések tisztázására kerül, hiszen Jane és az ex-vőlegény a banditákra várva a múltbéli kapcsolatukat is átértékelik. Összességében a filmben a drámai vonal a legerősebb, nem az akció, de legkevésbé a thriller, ami pedig jót tett volna neki.
A Jane a célkeresztben nagy erénye ebben a formájában a komótos információadagolás: csak a film végére értjük meg Jane-t, ekkorra állnak össze a mozaikdarabkák és tisztázódik a kapcsolata a két férfival, illetve a banditák vezérével (akit egyébként fatális félrecastingolás következtében Ewan McGregor játszik). A fináléra aztán a film üdítő optimizmusa is a visszájára fordul, a túlságosan rózsaszín befejezés hitelteleníti az eddigieket is. Igaz, közben az acélos feminizmus családbaráttá szelídített változata visszatér: a Jane a célkeresztben egy jól ismert western-klisét fordít ki azzal, hogy érzésünk szerint a záróképen Jane lovagol (kocsikázik) el a naplementébe oldalán egy férfival, nem pedig fordítva.
