Kritika

Érzékeny szürrealizmus – A vad bolygó

Negyven év után is töretlen érdeklődés övezi a csodabogár René Laloux alkotását. Bár a mai szemmel szokatlan és darabos A vad bolygó (1973) animációja, szürreális világa a nyitottan hozzáálló embert örvényként beszippantja.

Talán túl fiatalon találkoztam Laloux Az idő urai című filmjével: nem értettem és félelmetes volt számomra. Ehhez hasonló film gyerekeknek szánt idősávban való vetítését ma valószínűleg már nem engedélyeznék. Az ott látott animált (rém)álomvilág, a furcsa digitális hangok még felnőtt koromban is kísértettek. Amikor aztán pár évvel ezelőtt újranéztem, már értettem, milyen összetett és mély emberi, illetve emberen túli problémákkal foglalkozik.

Az idei Anilogue filmfesztiválon láthattuk A vad bolygót a Francia Intézet amfiteátrumában. A kétezer-tízes évek Tumblr-korszakában már rendszeresen fellelhető képek jól jelezték, hogy Laloux kék bőrű draagjait újra felfedezték: egyre nagyobb érdeklődés övezi őket az underground művészek és műkedvelők körében, így kiállítások, installációk vagy koncertek videó-performanszaiban már sokszor lehetett találkozni a Fantastic Planet-ből származó filmrészletekkel. Azonban a történet számomra ismeretlen maradt mostanáig.

Laloux-ról tudni kell, hogy évekig pszichiátrián dolgozott, ott készítette első rövid animációs filmjeit. Később három egész estés filmje készült: A vad bolygó (Fantastic Planet, La Planete Sauvage, 1973), a Gandhar (1988) és Az idő urai (Les Maîtres du temps, Time Masters, 1982).

Mindhárom film idegen bolygón vagy bolygókon játszódik szinte már hallucináció-szerű világokban és képtelennél képtelenebb lényekkel benépesítve, amelyek első látásra egy gyermek korlátok nélküli fantáziáját tükrözik, de a történetbe behelyezve egy elidegenedett és kiismerhetetlen univerzum rettenetét képviselik. Itt

a világ, akár az emberi tudattalan, csodálatos és félelmetes.

A felnőtteknek való animációk mestere Laloux, és művészi érzékkel ébreszt kényelmetlen, gondolatébresztő érzéseket; semmit nem mond ki, csak nyíltan és nyersen megmutat.

A vad bolygó története egy Ygam nevű bolygón játszódik, ahol kék bőrű, vörös szemű, szemhéj nélküli lények élnek, a hatalmas méretű draagok; akiknek a Földről elhurcolt emberek (akiket omokak neveznek) apró rabszolgáik lettek.

A draag gyermekek úgy játszanak az emberekkel, mint mi G.I.Joe-inkkal vagy a Barbijainkkal: öltöztetik őket, harcoltatják és érzéketlenül ráncigálják, mint valami élő babákat. Ebben a disztópikus világban alakul ki egy nem mindennapi kapcsolat a kis draag lány, Tiwa és az omja, Terr között.

Bár a kék nép nem ismeri el, hogy az emberek intelligenciával rendelkezhetnek, és többek, mint állatok, Tiwa szeretettel és gondoskodással veszi körül Terrt, aki így egyre többet tanul rabszolgatartóikról. Sajnos a film ennél több gyengédséget nem enged meg magának. Terr elszökik és felfedezi, hogy a várost körülvevő parkban több vad embertörzs él, akik függetlenségre és szabadságra vágynak, miközben a draagok úgy irtják őket, mint mi a csótányokat.

Az Ygam bolygó állatvilágaként értelmezhető különös élőlények nem mondhatók sem szépnek, sem barátságosnak. Bár megjelenésük sokakat nevetésre fakasztott a közönség körében, mégis félelmetesek maradtak számomra. A mai nézőnek egészen idegen ez az animációs stílus (ami a hetvenes, nyolcvanas évek filmjeiben nem volt olyan meglepő, gondoljunk csak akár a magyar Fehérlófiára [1981]). Számomra azonban sokkal egyértelműbb mondanivalót közölnek, mint a tetszeni akaró, sokszor szájbarágós mai mainstream animációk.

Persze semmi kivetnivaló nincs a sablonokban való dolgozásban, hiszen tudható, hogy az összes mese formulákat használ, ahogyan azt az 1960-as évek mítosz- és mesekutatói, mint Joseph Campbell és Vladimir Propp is kimutatták. Később a jungiánus analitikusok is ezeket a formulákat használták fel az álmok értelmezéséhez. Azonban különbség van az alapformulák és a narratívák másolása között.

Az ismerősen csengő történetek bár szórakoztatóak, ritkán mutatnak újat. Campbell Az ezerarcú hős című művében is arra hívta fel a figyelmet, hogy egy történet főszereplője vállalja, hogy egy olyan világok közötti, úgynevezett liminális térbe kerül, ahol a társadalom szabályai és akár a fizika törvényei sem működnek: ami azt jelenti, bármi megtörténhet.

Ezt a szabadságot hiányolom a huszadik század strukturált, kiszámítható animációs filmjeiben.

Ezért, szokatlansága ellenére, Laloux filmjei időtállóak, akár egy Hieronimus Bosch festmény, amely az emberi ösztönvilág gyökereit tárja szemünk elé zavarba ejtő akkurátussággal.

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com