Kritika

És Sam újra játssza – Casablanca

Még a szerkesztőségben is akad, aki szerint a Casablanca túlértékelt alkotás – szerintem elévülhetetlen klasszikus, amit egyszerűen nem lehet megunni. Lehet, hogy egy-egy jelenet kissé maníros, de a film szerethetőségéből ez mit sem von le: ez a szerelem nem csak Ricknek és a Kölyöknek örök…

1942-ben Kertész Mihály filmtörténelmet írt. Murray Burnett és Joan Alison  színdarabjából Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch Oscar-díjat érő adaptációt készítettek Rickről (Humphrey Bogart), a kocsmárosról, aki a II. világháború vérrel áztatott Casablancájában semleges pontot biztosított németeknek, franciáknak, cseheknek és amerikaiaknak egyaránt. A világ összes kocsmája közül pont ebbe tér be Ilsa (Ingrid Bergman), a férfi egykori szeretője férje, a németek elsőszámú célpontja, Victor Laszlo (Paul Henreid) oldalán. A pár menekülésének kulcsa Rick kezében van, a férfinak pedig döntenie kell, hogy az önös érdekeit vagy a nagyobb jót szolgálva cselekszik-e.

casablanca-1942-16-g

A történet az utolsó pillanatig még a színészek előtt sem volt ismert, a forgatókönyv napról napra változott, még maga Ingrid Bergman sem tudta, vajon Ilsa felszáll-e végül a gépre. Ami végül történt, filmtörténeti mérföldkő, egy szép barátság kezdete – hogy stílszerű legyek. Érdekes, hogy ennek ellenére a film minden pillanata a sztorit szolgálja, Kertész Mihálynak határozott célja volt, hogy szép kompozíciók helyett a történetvezetést segítse a shotokkal. És ha belegondolunk, valóban, nehéz felidézni a filmből – talán csak a záróképet leszámítva – legendás beállításokat, sokkal inkább érzetek, még inkább mondatok maradnak meg az ember fejében.

Ezek az idézhető idézetek – melyek közül hatot az Amerikai Filmintézet minden idők 100 legfontosabb filmes mondata között tart számon – teljesen beleivódtak a köznyelvbe, és számos későbbi műalkotásban jelentkeznek hivatkozási pontként. Hogy a Közönséges bűnözőkThe Usual Suspects – címe is egy Casablanca idézetre utal? Hogy a legendás záró mondat, arról a bizonyos szép barátság kezdetéről visszacseng nemcsak a Macskajajban, de még Balu kapitány kaladjaiban is? Nem is szólva Woody Allen szintén kultikussá vált filmjéről, a Játszd újra, Sam!-ről. A Casablanca ott van mindenütt.

De mi a titok? Miért tudott ez a film ilyen naggyá válni? Hogy a háború évei alatt a politikai allegóriaként is értelmezhető mozi miért működött, talán nem kérdés – egyfajta csendes ellenállás volt, ami meglepő módon akaratlanul is előrevetítette a jövőt, hiszen a Hitler-ellenes koalíció vezetői néhány héttel a bemutató után pont Casablancában találkoztak.

Sokkal érdekesebb, miért élte túl az évtizedeket, hogy ma, 2016-ban, 74 (!) évvel később is hasson? Umberto Eco szerint a Casablanca nem is egy film, hanem sok-sok, melyeket a benne tobzódó sztereotípiák paradoxon módon nem gyengítenek, hanem erősítenek. Eco úgy látja, a film kikerülve a készítők szándéka és kontrollja alól megalkotta önmagát, és ez az, ami működőképessé tette. Nekem túlságosan elvont, misztikus ez a megközelítés, én azt hiszem, csak jó volt a csillagok állása: néhány briliáns színész találkozott egy remek rendezővel, aki csodálatos mondatokat tudott a szájukba adni.

A film a Pannonia Entertainment jóvoltából, digitálisan felújítva újra a mozikban – érdemes megnézni szélesvásznon is.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés