Kritika

Eszmélésre kényszerítve – 127 óra

Danny Boyle az 1996-os Trainspotting óta egyértelműen kultrendező. Időközben megrendezte – többek között – A partot, a 28 nappal későbbet, tavalyelőtt pedig az indiai filmsikerekre válaszoló Gettó milliomost, mely igencsak telitalálat volt (a legjobb rendezőnek járó Oscar-díj, a sok egyéb díj mellett). 

Hogy legújabb filmje a mozikban, ez épp elég információ, hogy már menjünk is, nézzük is. És abban nem is lesz hiba, igazi Danny Boyle-film: jól szerkesztett, telis-tele van gyorsvágással, fantáziaképekkel, gondolathullámokkal, közelikkel és hihetetlenül látványos képekkel. Csakhogy – és ez elég meghatározó – a főszereplő a nyolcvanötödik percben, életben maradásának egyetlen lehetséges módjaként, levágja saját kezét. És ezek bizony hosszú és fájdalmas percek.

Ez a történet pedig Aron Lee Ralston, az amerikai hegymászó igaz története. Innentől tehát csak az a kérdés, hogyan mesél Danny Boyle, és hogyan csinál – ismét – pörgős filmet egy hasadékba szorulva.

Aronról háromféle benyomást kapunk: azelőtt, közben és utána. Az első benyomást az útnak indulás, a balesetet megelőző közvetlen események adják. Aron a kilométerek, a teljesítmény és a dokumentálás hőse. És egy kicsit persze a lányoké is. Amikor kilazul a kőszikla, ami végérvényesen odaszorítja kezét a kanyon hatalmas hasadékrendszeréhez, épp zenét hallgat, és másodperc-rekordokat dönt. Ekkor kezdődik a második benyomás, vagyis a mozdulatlanságra kényszerített ember eszméléseinek stációi. Először persze a düh, a fájdalom, utána a ráció (ha lenne még egy karabíner, meg egy statikus kötél, meg nyolc erős férfi…., de nincs) és a dokumentálás. Ugyanis Aron nincs teljesen egyedül. A kamera vele van, ezért el tudja neki mondani, vagyis „mindenkinek” el tudja mondani.

Korunk hőse, a digitális-internet-kultúra igazi megélője,

amikor a kaland megéléséről annak megmutatására tolul a hangsúly, persze minél színesebben-szagosabban. A kibertér álközössége megszünteti a totális magányt, hiszen ha a hegymászó nem is éli túl a kalandot, a felvételeket akkor is lájkolják az ismerősök. De ez csak egy stáció a sok közül, hiszen Aron végtelen gondolatot átél, ahogy a tehetetlenség fájdalma is végtelen. Sorra jönnek az emlékképek (zseniális, hogy egy-egy részlet felvillantásából mennyire könnyű elképzelni egy emberi élet) és valamiképpen rendeződnek is.

Emellett sorra kerülnek az eszmélések, a természetre való rácsodálkozás, a napi ritmus szépsége (az arra szálló madár, a rövid napsütéses percek). S végül a nagy gondolat, a sziklakőhöz való viszonyulni tudás, miszerint minden úgy alakult és arra készült, hogy itt, ebben az időben ez a kőszikla ráessen, hiszen ez az ő kősziklája, ez az ő életének része. S amikor már teljes a fájdalom, az éhezés-szomjazás delíriuma, akkor megteszi azt, ami kivezetheti őt innen: levágja odaszorult kezét.

Danny Boyle filmje attól különleges, hogy nem csak, hogy talált egy eszméletlen, önmagában ütős történetet, azt igazán remekül meg is rendezte, s nem utolsó sorban a pörgős videoklip-betétek közé egy szemernyi spiritualitást is csempészett. Hiszen nem véletlen, hogy feltűnnek a Koyaanisqatsi által (Kizökkent világ, r.: Godfrey Reggio, 1983) híressé vált Isten és ember viszonyát ábrázoló falfestmények, s hogy a öncsonkolt főhős, mikor 127 óra után futhatna, hogy mentse életét, még visszafordul és köszönömöt rebeg a gyilkos kősziklának. A film Aron harmadik benyomásával zárul, vagyis azzal, milyen lett mindezek után, mi változott meg benne, s mit hagyott ott akkor, a fél kezén túl.

127 óra (127 Hours)

színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 94 perc, 2010

rendező: Danny Boyle

író: Aron Ralston

forgatókönyvíró: Danny Boyle, Simon Beaufoy

zeneszerző: A. R. Rahman

operatőr: Enrique Chediak, Anthony Dod Mantle

producer: Danny Boyle, Christian Colson, John Smithson

vágó: Jon Harris

szereplő(k):

James Franco (Aron Ralston)

Kate Mara (Kristi)

Amber Tamblyn (Megan)

Treat Williams (Aron apja)

John Lawrence (Brion)

Kate Burton (Aron anyja)

Clémence Poésy (Rana)

Lizzy Caplan (Sonja Ralston)

Forgalmazó: Budapest Film

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés