Jeanne Moreau-t a legtöbben talán a legendás Jules és Jimből ismerik, jóllehet az azóta eltelt mintegy ötven évben is számtalan filmet forgatott. Ilmar Raag filmje viszont egyértelműen bebizonyította, hogy az egyik legismertebb francia színésznő ma is ugyanolyan szenvedéllyel játszik, mint régen.
Az észt rendező, aki Az osztály című filmjével vívta ki magának a figyelmet, ezúttal más vizekre evezett. Az Észt Hét keretein belül megrendezett vetítésen Ilmar Raag személyesen is részt vett. A film előtti rövid beszédében elmondta, hogy az Egy hölgy Párizsban félig-meddig valóság alapú. Annyi mindenképpen igaz belőle, hogy amikor Párizsban tanult fiatalabb korában, hallott egy észt asszonyról, aki megpróbált öngyilkos lenni. Ekkor fordult meg a fejében, hogy kellene az idős hölgy mellé valaki, aki vigyáz rá, például az ő anyukája. Így az anyja Párizsba költözött, és két év múlva, amikor hazatért, olyan volt, mintha kicserélték volna. Hogy mi történt? – ez azóta sem derült ki. A film így egy verzió arra, ami történhetett. Elmondta azt is, hogy amikor a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatták a filmet, az emberek nevettek, mintha vígjáték volna. Amikor azonban az észt közönségnek mutatták be, mindenki csöndben volt, mintha egy szomorú, drámai történetet néznének. Szóval, döntse el mindenki maga, hogy mi is a műfaja.
A sztori szerint amikor az észt Anne (Laine Mägi) idős anyja meghal, a nő kap egy ajánlatot Párizsban. A közvetítő irodában annyit mondanak, hogy egy beteg asszonyra kellene vigyáznia. Anne végül is meggyőzi magát, ami nem is olyan nehéz, hiszen a gyerekei kirepültek már, és alkoholista ex-férje miatt sem érné meg maradni. Már érkezésekor nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó hölgy, Frida (Jeanne Moreau) nem akarja, hogy ott legyen. Az is hamar kiderül, hogy Frida elkeseredettségében megpróbálta megölni magát, így arra is ügyelnie kell, hogy ez ne fordulhasson elő. Stéphane (Patrick Pineau) pedig, akinek köszönhetően Anne a munkát kapta – ellentétben azzal, amit a nő elképzelt – nem Frida fia, hanem a volt szeretője. Egy hollywoodi forgatókönyvíró ebből az alaphelyzetből valószínűleg egy sírós-nevetős filmet kanyarított volna, tele nagy drámával és látványos kibékülésekkel. Agnés Feuvre, Lise Macheboeuf és Ilmar Raag viszont nem engedtek a csábításnak, és nagyon is valószerűen vitték végig a történetet. Ettől egyfelől nagyon szerethetővé válik a film, hiszen tele van apró, finom rezdülésekkel és humorral, másfelől azonban marad egy kis hiányérzetünk. A vélt szerelmi szálból vagy az idős hölgy múltjának részleteiből jól esne megtudni még ezt-azt.
Moreau mellett Laine Mägi is remekel. Egészen visszafogott eszközökkel formálja meg a nagyvárosba, a szerelem városába kerülő szerény észt asszony alakját. Lassan, fokozatosan nyílik meg. Lekerül az ormótlan kabát, ahogyan a fekete csizma is. Az új holmikkal azonban nem a változást érzékelteti a rendező, hiszen a színésznő arca mindent elmond. Éppen arra használja a fizikai változást, hogy ezt a fejlődést alátámassza.
Az utóbbi idők filmjeiből leginkább az Életrevalókra emlékeztet, bár egy kicsit azért elmarad mögötte. Ha még egy fokkal jobban bízott volna a történetben és a színészeiben, még tovább juthatott volna a rendező. Mindezzel együtt így sem rossz. Sőt. Akinek nem elsődleges, hogy a főhősök látványos kalandokba bonyolódjanak, mindenképpen üljön be rá.
