Kritika

Étel, élet, vetyengés – A boldogság íze

Hiába a sztárparádé és a Michelin-csillagos fogások ígérete, még csak éhes se lettem a film végére – A boldogság íze (Smagen Af Sult) csak azt mutatja meg, milyenek lennének a szappanoperák, ha a dánok találták volna fel őket.


Hirdetés

Szuper csapat verbuválódott össze A 64-es betegnapló, a Rekonstrukció és a Minden rendben lesz alkotója, Christofer Boe új filmjéhez: az írásban Tobias Lindholm segédkezett neki, aki nem kisebb történeteket tett le az asztalra, mint az Oscar-jelölt A vadászat vagy az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek, míg a kamera mögött Lars von Trier egyik állandó alkotótársa, Manuel Alberto Claro, a Melankólia, A ház, amit Jack épített és A nimfomániás operatőre volt. A főbb szerepekben a Kurszkból és a Fácángyilkosokból ismerős Katrine Greis-Rosenthal és a Trónok harca Jaime Lannistere, Nikolaj Coster-Waldau láthatók.

(Bevallom, bennem ezidáig nem is tudatosodott, hogy Coster-Waldau dán – a tavalyi Krudttønden előtt egy évtizedig még csak Skandinávia felé sem nézett, utoljára 2009-ben játszott hazai terepen az Anders Thomas Jensen által írt Ved verdens endében, amiről idehaza nem is hallottunk, de elég betegnek tűnik ahhoz, hogy hamarosan pótoljam.)

Kevés bosszantóbb dolog van annál, mint amikor ennyi nagynevű alkotó egy középszerű filmet tesz le az asztalra. Nem rossz A boldogság íze, sőt teljesen nézhető,

nem sokan fognak azonban sokáig emlékezni rá – nincs ugyanis miért.

2012-ben készítettem egy listát kedvenc gasztrofilmjeimről, majd 2018-ban még ötöt csaptam melléjük – a sorból szépen kirajzolódik a szubzsáner (már ha egyáltalán annak tekinthető) receptúrája: az élet- és az ételszeretet mindig kéz a kézben jár, és rendszerint egy szerelmespár vagy egy család egymásra találása áll párhuzamba a gasztronómiai sikerek elérésével – az esetek többségében a vígjáték műfaján belül.

A skandinávok is belekóstoltak nem egyszer a műfajba: Gabriel Alex 1987-es Babette lakomája című kultfilmje egyenesen Oscart hozott a dánoknak, míg a svéd Teresa Fabik 2013-as Love and Lemons – Az igaz szerelem receptje című romkomja „csupán” egy kellemes másfél órát a mozinézőknek. Ez utóbbi remek példa arra, hogyan lehet egy működő hollywoodi receptúrát a helyi viszonyokra adaptálni: Fabik valódi drámával és skandináv ízekkel gazdagította az ismert receptet egészen nagyszerűen.

A boldogság íze tehát nem volt előkép nélküli vállalkozás. Története passzol is a sorba: Maggi (Katrine Greis-Rosenthal) és Carsten (Nikolaj Coster-Waldau) viszik Koppenhága egyik legkülönlegesebb éttermét, a Malust, miközben házaspárként két kisgyereküket is nevelik. Minden vágyuk, hogy Michelin-csillagot szerezzenek – álmuk hajszolása közben azonban éppen csak egymás vesztik szem elől.

Gasztronómia, szerelem – az alaphelyzet tökéletesen beleillik a gasztromozik sorába,

az alkotók azonban úgy döntöttek, nem viszik tovább még a jól működő elemeket sem. Teljesen félrevezető a film nemzetközi piacra szánt plakátja, melyben a két főszereplő egy alapanyagokból vetett dunyhában fekszik meztelenül – pontosan azt a szenvedélyt, azt az érzékiséget hiányolom a filmből, ami a műfaj sajátja, és amit ez a plakát is sugall.

Számomra teljesen érthetetlen, hogy egy gasztronómiai környezetbe helyezett filmben ennyire elhanyagolják a gasztronómia ábrázolását – a felvezetésben ugyan még kapunk néhány foodporn képsort, de utána mintha teljesen elfelejtkeznének erről, és innen kezdve az étterem és a Michelin-csillag is csak egyfajta MacGuffinként dinamizálja a történetet. Itt már tisztán kirajzolódik, hogy az alkotók nem állnak be a sorba: nem lesz sem kajakóma, sem romkomozás, inkább a dán drámák útján jár majd az ezen a területen szocializálódott csapat.

Sajnos azonban A boldogság íze nem lett sem egy A vadászat, sem egy Még egy kört mindenkinek. Míg az előzőek szépen elmélyülnek a karakterek és a problematika kibontásában, A boldogság íze sokszor csak a felszínt kapargatja. A Michelin-csillag hajszolása és néhány múltbéli epizód kibontása pont annyit visz el a játékidőből, hogy hiányérzeteket keltsen a valóban fontos motivációk és kapcsolódások terén.

A Boe-Lindholm páros fejezetekre osztja a flashbackekből építkező történetet, melyeknek szájbarágós címeket ad,

és melyekben sokkal inkább a történésekre, mintsem a megfelelő arányokra fókuszál. Nincs karakterfejlődés – vagy legalábbis nem látjuk kibontakozni –, és nincs valódi kommunikáció a szereplők között, így az események hátterében álló mozgatórugókról is csak találgathatunk. A szereplők sokszor viselkednek gyerekesen, miközben saját gyerekeik hozzák meg a felnőttekhez méltó döntéseket, és ők mondják ki a kulcsmondatokat is. A film egyértelműen legerősebb jelenetében kislányukra (Flora Augusta) szegeződik a kamera – a gyereknevelés felelősségének kérdéseit megpedzegeti a film, de sajnos, ahogy a gasztronómiai szálon sem, ezen a vonalon sem megy tovább.

A guszta fogások elhanyagolása nem csupán a gourmet-knak fáj majd: nem véletlen, hogy az étel és az élet szeretete közötti párhuzam adja a gasztrofilmek mozgatórugóját, és ennek elhagyásával egy komoly réteg is elveszik a filmből. Mit kapunk helyette? Vetyengést. Szeret, nem szeret, kell, nem kell, szappanopera dán módra – kicsivel több a filozofálás, kicsivel halkabb a tálalás, de összességében A boldogság íze végül mégiscsak néhány éretlen ember sodródása az életben, ami a történet végére sem hoz katarzist sem a szereplők, sem a nézők számára.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés