Moziban

Etikus-e terrortámadást akciófilmmé gyurmázni? – Hotel Mumbai

Ezt a filmet már láttad. A katasztrófa forgatagába kerülő átlagembereket, akiket egy kulturális és társadalmi árkokat átívelő hídként egyesít a túlélési ösztön. De amíg Roland Emmerich kartonfigurái gagyi űrlények, a jégkorszak és további világvégék elől rohantak a végzetükbe mindez a maga helyi értékén lett kezelve. Mikor valódi tragédiával, valódi vérrel kívánnak szórakoztatni, ahogy teszi azt a Hotel Mumbai,  azzal már lesznek problémák.

Anthony Maras első rendezésben pedig pont erre vállalkozott. Amikor a történelem sötét fejezeteit próbálják vászonra költöztetni vagy bármilyen más médiumon feldolgozni, nagyon finom kezek és rendkívül precíz arányérzék kell a sikeres megvalósításhoz, különben a kegyeletsértés és a szar film vádja egyszerre szakadhat a készítők nyakába. Fel van adva a lecke, mikor úgy kell bemutatni egy valódi emberi tragédiát, hogy tisztelettel viszonyuljon a film az áldozatokhoz és az érintettekhez, miközben az alkotók egy értékes művészeti produktumot hoznak létre. Így tehát a forgatókönyvírók számára az első lépés még csak a nulladik.

Mindez különösen igaz, ha a közelmúlt eseményeire szeretnénk mozgóképes memoárral emlékezni. Ilyenkor a kulturális, vallási, etnikai vagy csupán egyetemes emberi közösséget ért kollektív sebek még annyira frissek, hogy egy lágy érintés is felszakíthatja őket. Ezért csak akkor érdemes előhívni a múlt démonjait, ha nem csupán bemutatni kívánjuk a tragikus eseményeket, hanem szeretnénk megkezdeni a trauma feldolgozását, megértését, végső soron pedig lehetővé tenni az integrálását.

Paul Greengrass, a Bourne-ultimátum rendezője tavaly már másodszor vállalkozott erre a kísérletre. A United 93 és 22 July (még bizonyos szempontból a Philips kapitány is) a 21. század különböző léptékű, ám egyaránt megdöbbentő terrorcselekményeit vizsgálja meg realista nézőpontból. A távolságtartó tárgyilagosság nem irtja ki az érzelmeket, ellenben kivédi azt a vádat, hogy patetikus akciófilmként tekintsünk ezekre az alkotásokra és a parádés rendezésnek hála úgy képes ábrázolni a terrort, hogy mindig a kegyelet legyen az elsődleges szempont.

A Hotel Mumbai enged a kísértésnek, és hol a katasztrófafilm, hol a thriller, hol az akciófilm zsáneréhez nyúl,

hogy feszültséget, izgalmat vagy érzelmeket facsarjon ki az indiai történelem vérrel írt lapjaiból.

Maras, aki a Hotel Mumbai társírója is John Collee-val egyetemben, Victoria Midwinter Pitt 2009-es dokumentumfilmjét, a Surviving Mumbait használta a script alapjául. A film egy fikciókkal tarkított változata a híres indiai luxusszállodában, a Taj Mahal Palace-ban történt eseményeknek. 2008. november 26-án az ország gazdasági és szórakoztatóipari központját, Mumbait ért támadások során tíz radikális muszlim terrorista hajtott végre különböző akciókat a város tizenkét pontján, melynek következtében 166 ember vesztette életét. Ezek között volt az egyik a címadó hotel, ahol négy napig tartották fogva az intézmény személyzetét és vendégeit, mialatt 31 embert gyilkoltak meg részben az indiai kormány amatőr tökölésének eredményeképp.

A történet a jól bejáratott Emmerich-toposzokhoz híven a kisember vállára helyezi a kamerát,

és olyan primitív konfliktusokkal kuncsorog a néző szimpátiájáért, hogy a legrasszistább, bajszán gyros-zsírral migránsozó jó magyar ember szívéhez is célt találjon a nyilvánvaló. Így találkozunk a családjáért robotoló, második fiát váró Dev Patel és a friss házas, Indiában marhaburgert rendelő amerikai Armie Hammer papírfiguráival. A bárgyú, szigorúan csak féldimenziós karakterrajzok viszont többször kacérkodnak a szalonrasszizmussal. Látunk ugyanis minden hájjal megkent iszákos ruszkit, ostoba, de tökös amcsit és a vendég az Isten (!) jelszó alatt a luxi hotelben a posztkolonizáló fehér embert a terroristától is foggal-körömmel védő indiai személyzetet. Amúgy is létező tendencia, hogy a turista áldozatok számát a lapok vastag betűkkel szedik a helyiekhez képest, ezzel úgy tűnik, nem a Hotel Mumbai tervez szakítani.

A hanyagul felskiccelt történet ezen a ponton még mindig elsunnyoghatna a középszerűség vádjával, ám a téma érzékenysége felülírja, hogy nincs igazán semmi érdekes vagy dühítő a filmben. A több szálon futó cselekmény holisztikus képet kíván átadni az eseményekről: a különböző vendégek, a személyzet, a támadók és a város egy másik pontján kávézgató turisták sorsa a nagy múltú szállodában metszik egymást. Sem képileg, sem történetvezetés terén nem kínál újat a Hotel Mumbai, ám amit e téren vállal, tisztességgel teljesít is. A morális visszásságok ott válnak kézzelfoghatóvá, amikor a zsánerklisék és az ismerős panelek mögé pillantunk.

Arról van szó, hogy a világ vége már túl absztrakttá vált. Nehezen átélhető.

Viszont egy terrortámadás mára „elérhető közelségbe került” a nyugati ember számára is, mondhatni a hétköznapi létélmény kellemetlen, de reális kockázata. A Hotel Mumbai pedig erre a kultúránkon keletkezett résre reagálva egyszerűen beillesztette a kalasnyikovot a lavina meg a tűzhányó helyére. A katasztrófafilm mindig is egy bunkó műfaj volt, ám ha a megalomán, képzelt éghasadás körülményrendszerét megtartjuk, de annak tárgyát valódi, ólomnehéz emberi tragédiákra cseréljük, az szerintem több mint ízléstelen. Etikátlan.

Főleg úgy, hogy a készítők a megértés és a feldolgozás helyett magyarázni próbálják a magyarázhatatlant. Egy terrortámadásnak sosem lehet legitimációja, amit a film sem próbál relativizálni. Ennek ellenére piros pont, hogy ügyetlenül, de igyekszik az elkövetők megértésére törekedni. Több jelenetben összezavarja a nézők érzelmeit azzal, hogy arcot és belső konfliktusokat rendel a terroristákhoz, ami közel sem olyan felkavaró, mint a Mennyország most! című palesztin drámában, mégis tagadhatatlanul a film legerősebb pontja.

A giccstől és a pátosztól azonban megrészegül a Hotel Mumbai. A tragikus eseményeket megélt szálloda újból megnyitja kapuit a vendégek előtt, és a valódi felvételekkel tarkított filmszövet emelkedett érzéssel engedi el a néző kezét, sejtetve, hogy amikor a világ a feje tetejére áll, és mindent beborít a sötétség, talán mindannyiukban feléled a humánum szikrája. Ez a fény pedig erősebb az emberi gonoszságnál. Viszont ez nem igaz.

Egy terrortámadásnak nincs tanulsága, nem húzódik érvény a kegyetlenség mögött,

bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy volt értelme ennek a tengernyi szenvedésnek. Mert nem volt. És felfoghatatlanul kevesebbek leszünk minden egyes alkalommal, amikor megtörténik. Ez a közös veszteségünk, a feladat pedig nem az, hogy értelmet rendeljük mellé, hanem hogy megpróbáljuk feldolgozni az értelmetlenségét.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..