Idén elmaradt az Eurovíziós Dalfesztivál, mégsem maradunk műanyag popslágerek, önjelölt balladisták és magamutogató sztárjelöltek nélkül: az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története szerencsére betölti ezt a tátongó űrt az életünkben.
Az idén 65. alkalmát tervező, ám a koronavírus-járvány miatt első ízben elmaradt Eurovíziós Dalfesztivál még mindig érthetetlenül fontos tényező a popkultúrában nemcsak Európa-szerte, hanem tágabb körben is. Az amerikai Will Ferrell például a svéd feleségén keresztül ismerte meg a televíziós attrakciót, és már több, mint húsz éve rajongója – így történhetett meg az, hogy ő lett a Netflix, ugyancsak érthetetlen okokból világszerte nagy durranásként beharangozott filmjének a társ-forgatókönyvírója, főszereplője és egyik producere.
De mi is a probléma az Eurovízióval? Elsősorban az, hogy az elmúlt 60+ év alatt az ABBÁ-n és Celine Dionon kívül aligha tudnánk olyan előadót felsorolni, akit az eurovíziós szereplés tett volna világsztárrá. Ami pedig a nagyobb baj – hiszen dalok versenyeznek egymással –, hogy slágerek sem nagyon születtek a műsoroknak köszönhetően (a magyar próbálkozásokat most hagyjuk is). Az Eurovíziót az egy kaptafára készült, túldimenzionált, mégis jellegtelen popdalok uralják, amelyek próbálnak mindenkit megszólítani, így valójában senkit nem tudnak. Itt még a metál is diszkós, ahogy a film is remekül rámutat.
A politikai alapú körbeszavazás, a látvánnyal kompenzált üresség, a nemzetieskedés és az uniformizáció rossz elegye, vagy a szimpla szenzációhajhászat határozza meg az Eurovíziót hosszú évek óta. Az összképet tovább rontja, hogy egy mára alapvetően meghaladott médium adja a tartópilléreit, a televízió, hiszen az Európai Műsorsugárzók Uniója a szervező –
ma viszont már korántsem a tévé a legfontosabb platform, ahol valaki milliós nézettséget vagy népszerűséget érhet el.
Az Eurovíziónak tehát számtalan visszássága van, számtalan ponton bele lehet rúgni vagy akár csak kipellengérezni a furcsaságait. Ez egy önmagában is röhejes dolog, nem kell eltúlozni – az Ünneprontók ünnepét is készítő David Dobkin filmje, az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története helyesen ismeri fel, itt azonban meg is áll a tudománya. Megtévesztően hiteles körképet fest a versenyzőkről, a dalokról, a látványvilágról, azonban a remek másolattal nem tud mit kezdeni, ahhoz több fantáziára vagy összetettebb gondolatokra lenne szükség. A film mondanivalója így inkább Will Ferrell figurájára, egy botcsinálta izlandi agglegényre koncentrál, akinek gyerekkora óta az egyetlen álma, hogy kijusson a fesztiválra, közben viszont elmegy mellette az élet.
Ez a közhelyes, tökéletesen kiszámítható és unalmas kerettörténet indokolatlanul sok játékidőt elvon az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga történetéből, miközben magáról az Eurovízió jelenségéről valójában semmit nem állít a film. Nem ítéli el sem a céljait, sem a meghaladott formátumot, sem az ebben résztvevő előadókat, vagy az ezt övező rajongást, így viszont nem elég bevállalós –
a zenés részeiben szórakoztató, a fennmaradó időben pedig érdektelen.
Az eredetileg az idei Eurovízió dátumára időzített filmnek egyébként az éleslátó környezetrajz mellett is akad néhány pozitív vonása. Örömteli például, hogy szeretetteljesen, többdimenziósan, nem pedig atyáskodó leereszkedéssel vagy gúnnyal ábrázolja a csodabogár izlandiakat, néha a társadalomkritikája is betalál (Oroszországban nincsenek melegek), a szokás szerint gyermeteg és bárgyú Will Ferrell és a tűzről pattant Rachel McAdams között pedig meglepően erős a kémia.
Ennek ellenére a „komoly” részek meglehetősen összecsapottak, miközben alapvetően a humor is kevés a filmben – beigazolódott sokak félelme, miszerint a külön klipként, egyfajta előzetesként kiadott Volcano Man a film legjobban kidolgozott, legviccesebb része. Néhol még az infantilis humor is előtör az alkotókból, mintha csak azt üzennék: nehogy egy pillanatra is elfelejtsük, hogy Will Ferrell-filmet nézünk! Az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története még így is kicsit más réteget szólít meg, mint színész munkái általában, de sem a rendezői tehetségét továbbra is titkoló David Dobkinnak, sem Will Ferrellnek nem ez lett a saját Zöld könyve.
Az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története nem bosszantóan rossz film, egyszerűen csak semmilyen
– döcögős, nincs benne lendület, nem csapja le a magas labdákat, a zenei rétegen túl nem is köti le a nézők figyelmét, ehhez képest viszont a bő kétórás játékideje túl hosszú. Tartósan elvesztegetett lehetőség, ami szomorú, hiszen nagy valószínűséggel senki nem lesz olyan őrült és/vagy elvakult rajongója az Eurovíziónak, hogy a közeljövőben újra ehhez a témához nyúljon.
A film a Netflix kínálatában látható.
