Alex Garland legújabb sci-fijében, az Expedícióban (Annihilation) Natalie Portman merül alá a 21. század Zónájába.
Ritkán találunk olyan sci-fit manapság, főleg a mainstream vonalon, ami az orosz rendezőlegenda, Andrej Tarkovszkij sablonjait örökítené tovább. A Solaris és a Sztalker félreismerhetetlenül nyomasztó, kényelmetlen légköre és spirituális bölcsessége járja át az Ex Machina Oscar-jelölt rendezőjének, Alex Garlandnak első igazán nagy költségvetésű moziját – pontosabban csak filmjét. Az Expedíciót forgalmazó Paramount ugyanis dicstelenül visszatáncolt a film nemzetközi forgalmazásából, melyet a Netflixnek adott el. Így annak ellenére, hogy már ki volt tűzve a februári premier dátuma, többek között Magyarországon sem láthatta nagyvásznon a filmet a publikum.
A stúdiónak láthatóan fogalma sem volt, mit kezdjen Garland filmjével.
Alig promotálták, mivel érhető módon nem akarták akciófilmnek hazudni az Expedíciót, tanulva az anyám! tavalyi félrevezető marketingjéből, amely végül anyagi bukáshoz vezetett. A filmet végül a The Cloverfield Paradoxhoz hasonlóan lepasszolták a Netflixnek, a népszerű streaming szolgáltatáson pedig már pár héttel a tengerentúli bemutatót követően nézhető volt a film. Nos, a Paramount biztosan nem tudta, hogy egy gyöngyszemet tart a kezében: az Expedíció egy ambiciózus, sokszor kihívást jelentő zsáner csemege, amit évek múltán is elemezni fognak a műfaj fanatikusai. Ne hagyjátok ki!
Lena (Natalie Portman) a sikeres biológus épp katona férjének (Oscar Isaac) nyom nélküli eltűnésén próbálja túltenni magát, mikor a férfi a semmiből felbukkan a pár családi házában. A titkos bevetésen elveszett katona váratlan feltűnése persze nem marad észrevétlen, a férfire hamar lecsapnak a kormány emberei is, így Lena akaratlanul is belefolyik a szigorúan titkos misszióba. Egy nemzeti parkban ugyanis a tudósok egy különös, semmihez sem fogható jelenségre lesznek figyelmesek, melynek folyamatos expanziója talán az egész bolygó fennmaradását veszélyezteti.
Az Expedíció térben és időben ugráló szerkezete már az első pillanattól beszippant. A lassan építkező, komplex cselekmény úgy bontakozik ki a képernyőkön, mint egy különös genetikai mutáció. A film centrumában álló rendkívüli jelenség, melyet a filmbéli tudósok Vibrálásnak kereszteltek el, misztikus, absztrakcióba hajló jelenléte a történet minden percét áthatja egy példátlan transzcendens atmoszférával. A színtörésben úszó környezet pedig olyan, mintha Tarkovszkij Sztalkerének Zónáját megfejelték volna 500 mikrogramm LSD-ével.
Habár a történet csupán alulról súrolja az orosz rendező poétikus vízióját, még így is egy átlagos sci-finél jóval nagyobb mélységekbe jut el mind szakrális, mind lélektani kérdések terén.
A semmiből felbukkanó anomália jelenléte, a Vibrálás, a 2001: Űrodüsszeia monolitjához vagy a Solaris címadó bolygójához hasonlóan a misztériumok ködébe temetkezik. Ahogy a furcsa természeti képződménybe araszolnak a film tudósnő hősei, úgy tudunk meg egyre több nyugtalanító részletet a Vibrálásról, ám lényének fontos kérdéseit homály fedi.
Először is nem tudjuk, hogyan keletkezett az X Zóna, melyet a különös jelenség létrehozott. Másrészt nem ismerjük pontosan a működési elvét így a térről alkotott percepciónk, ahogy a film hőseié, tapasztalati. Garland bemutatja nekünk egy különös világ sokszor felkavaró részleteit, melyek rengeteg kérdést vetnek fel a nézőben, választ azonban jóízléssel már nem csatol melléjük. A szabad interpretáció mellett a rendező persze sokszor elég közvetlenül sugalmaz. A sejtosztódás fiziológiai folyamatához, mellyel a cselekmény is kezdődik, rendre visszacsatol. A Vibrálás mindezt egyfajta különös pesszimista filozófiával árnyalja, mely az ember önpusztító természetén elmélkedik. A sejtjeinkbe kódolt szuicid hajlam pedig az egész létélményünket meghatározza és talán ezáltal az egész bolygóét.
A különös természeti tér azonban a nagy elődökkel ellentétben annyira nem izzasztja le a befogadó szürkeállományát, hogy a filmet ne lehessen zökkenőmentesen végignézni. Az Expedíció interpretálása ugyan kihívást jelent, de kellően sok szórakoztató elemet tartalmaz ahhoz, hogy Carpenter A dolog című klasszikusát is eszünkbe juttassa. Ennél fogva a kevésbé türelmes nézőt is képes lekötni, hiszen pár lövöldözés, valamint egy-két különös, ijesztő entitás is feltűnik a cselekmény során. Tehát semmiképpen sem egy hard sci-fivel állunk szemben.
Ennek ellenére egy olyan gondolatébresztő kísérleti sci-fi, melybe érdemes a lehető legkevesebb információval belevágni! Ugyanis Alex Garland sokféleképpen értelmezhető lírikus útja kiprovokálja a nézőiből a diskurzust, ami önmagában egy megsüvegelendő gesztus napjaink franchise uralta filmes környezetében. Ám a feldolgozott témák megvalósításának megalkuvást nem ismerő egyedisége, a nonlineáris történetvezetéstől, a szemkápráztató látványon át olyan magas piedesztálra emeli a filmet, amelyre még a Philip K. Dicken és Robert A. Heinleinon edződött sci-fi rajongók is csak csettinteni tudnak.
Azt nem tudom, hogy vonul majd be az Expedíció a közös emlékezetbe, de az az egy biztos, hogy már most bánkódhatunk, hogy ezt a filmet nem tudtuk a mozi sötétjében végigülni.
