Kritika

Ez a szerelem nem is szerelem – Suite Francaise

suite_francaise_2Második világháború, Franciaország német megszállása. Szerelem. A rendhagyó irodalmi alapanyagból a vásznon átlagos kosztümös romantikus film lett.

A „beleszeretek az ellenségembe” legkésőbb a Rómeó és Júlia óta állandó téma a művészetben; népszerűsége természetesen érthető, hiszen a szerelem természetéhez valahogy mindig hozzá tartozik az idegenség legyőzése, a dac a külvilággal és az önfeladás. Az évszázadok során rengeteg maradandó feldolgozást ért meg a motívum, az egyik kortárs változatában ellenséges nemzetek/rasszok képviselői szeretnek egymásba – ez történik a Suite Francaise-ban is, csak meglepően fantáziátlan módon.

Pedig a film alapjául szolgáló mű, Irène Némirovsky regénye épp a különlegessége miatt lett szenzáció néhány éve – a keletkezési és felbukkanási körülményei is figyelemre méltóak (szerzője a háború alatt írta az ötrészes regényfolyamot, ami torzóban maradt, mert az írónőt koncentrációs táborba szállították – lánya találta meg a kéziratot hatvan évvel később), de a tartalma még inkább. Némirovsky a náci megszállás „mindennapjait” írja meg: hogyan bolydult fel Párizs, hogyan menekültek vidékre a lakosok – mindez számtalan rövid történeten, portrén keresztül bomlik ki. Mit tesz Isten, a filmváltozat egyetlen szerelemi történetet tett meg fő témájául ezek közül: a magányos Lucile (Michelle Williams) és a német tiszt, Bruno von Falk (Matthias Schoenaerts) kényszerű együttélése, közeledése és elválása viszont nélkülöz minden izgalmat, váratlan fordulatot vagy drámai potenciált.

suite_francaiseLucile-ről ugyanis hamar kiderül, nem szerelemből ment férjhez, ráadásul anyósa (Kristin Scott Thomas) is kibírhatatlan zsarnok. Brunónak sincs minden rendben a házasságával. Akkor mi itt a tét? Megtetszettek egymásnak, hajrá, nem ők az egyetlenek (többek közt a parasztlányt játszó Margot Robbie – kínos baki a castingban – is ezt csinálja). Más kérdés az erkölcs és politika, ezt viszont nem élezi ki a film – holott tudvalevő, hogyan büntették a háború után a németekkel viszonyt folytató francia nőket. De nem ez az egyetlen tragédiára lehetőséget adó epizód, amit elsimít, lekerekít vagy figyelmen kívül hagy a film. A zsidó származású édesanyát elviszik – de semmi baj, kislányát gondjaiba veszi az addig szívtelenként megismert anyós. Az egyetlen érdekes dilemma is furcsa lezárást kap: a féltékeny férj gyilkol, hajtóvadászat indul utána – kérdés, kit fognak megbüntetni. A film alapján a gyilkosságra gyilkosság a megfelelő válasz, hiszen egyik áldozatot sem bírtuk – vannak tehát jó németek és rosszak, jó franciák és rosszak… így az egész e köré épülő mellékszál jelentőségét veszti.

suite_francaise_3Azaz a Suite francaise (amellett, hogy a regényhősök kusza érzelmeit egyértelműsíti, leegyszerűsíti) végig biztonsági játékot játszik, ami egy második világháborút tematizáló drámában érthetetlen és megbocsáthatatlan bűn – sem a magánélet szintjén nem látunk valódi tragédiákat, sem a globális katasztrófa súlya nem nehezedik a cselekményre, a szereplőkre. A cím egyébként egy zongoradarabra utal, amit Bruno komponál – a férfinak mellesleg nincs is egyénisége, csupán ezzel a zeneművel azonosíthatjuk. Az epilógusból derül ki, hogy ezzel nemcsak a nézők, de a hősnő is így van, hiszen miután elutazik és új életet kezd, csupán ez a darab emlékezteti a történtekre – a mindent elsöprő szerelem tehát elmaradt. Azaz végső csapásként a film saját magát érvényteleníti.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com