Kritika

Ezek a talpak nem táncolnak – A Pingvinkirály 3D

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki David Attenborough (és persze Végvári Tamás) búgó hangján nőttem fel, így megdöbbentő, hogy a mester 86(!) évesen is aktívan filmez, ráadásul még új technikákkal is színesíti a családbarát természetfilm műfaját.

Ez persze már nem a hagyományos Attenborough bácsi bemászik egy termeszvár közepébe magyarázni típusú film, hanem egy játékfilmes dramaturgiába oltott családi természetfilm – a bácsi nélkül. Van egy jól felépített forgatókönyv, amely egy pingvin életének egy bizonyos szakaszát követi le, valamint természetfilmnek sem utolsó, mivel kedvenc természettudósunk gondoskodik arról, hogy a szórakozás mellett kimerítően megismerjük a királypingvinek világát a párválasztástól kezdve a párzáson át a fióka elengedéséig. Szerencsére ez nem egy cukormázzal leöntött történet, hanem a faunában zajló valódi viszonyokat érzékelteti, aminek nagy részét a fennmaradásról szóló mindennapos küzdelmek jelentik, ennek megfelelően pedig lesznek, akik nem élik túl. A garantált könnyek érdekében a dramaturgiai csúcspontokon drámai zene üvölt fel (James Edward Baker), ezzel azt is sikerül elérnie a filmnek, hogy valóban szomorúságot/örömöt/félelmet képzeljünk az arra tébláboló pingvin arcára.

Nem csak David Attenborough, de alapjáraton az emberi faj nem mutatkozik a filmben, magára hagyva a természetet – némi kis csalással, hiszen pingvinünk Reviczky Gábor hangján osztja az észt, aki a Madagaszkár franchise-nak köszönhetően valószínűleg meg sem lepődött, hogy már megint egy pingvinnek kell kölcsönöznie hangját. Főszereplőnk igen fiatalos hangnemet üt meg („Megjöttek a pingvin pasik, menjünk és keressünk egy csajt!”), ami néhol zavaróan erőltetetté válik, ahogy az is, amikor túlságosan emberi tulajdonságokat világítanak rá a pingvinekre, például gyanús, hogy nem foglalkoztatja őket ennyire az, hogy mennyire „menők”.

Az operatőrnek és a vágónak nem lehetett egyszerű dolga. Az operatőrnek egyrészt úgy kellett felvételt készítenie, hogy mindig tudja a néző, hogy a szigeten állomásozó 800 ezer tökegyforma pingvin közül éppen melyik testesíti meg főszereplőnket, Rexet, vagy családtagjait. Ezt egész ügyesen oldja meg a film, bár akad egy-két jelenet, amikor csak kapkodjuk a fejünket, hogy most akkor melyik-melyik, de ez annak is köszönhető, hogy szerencsére nem a pingvinek csőrmozgására beszél rá Reviczky Gábor, hanem amolyan hasbeszélő módon hangzanak el a kommentárok. A vágónak pedig úgy kellett összevágnia a vélhetőleg tetemes mennyiségű anyagot, hogy abból egy követhető történet álljon össze úgy, hogy a valóságban persze nem egy konkrét pingvint követtek a készítők – lehetetlen is lett volna minden reggel megtalálni a sajátjukat ebben a tömegben. Erről a magyar kommentár illedelmesen nem tudósít, kár is lett volna egy huszárvágással lerombolni a kisebbekben kialakult történetet.

Ha már itt tartunk bizonyára mind a gyerekeknek, mind az őket elkísérő szüleiknek tartogat izgalmakat a film – azon túl persze, hogy nagyon sok mindent megtudunk a királypingvinekről, de ezt el is várjuk egy Attenborough-produkciótól. A gyerekeket elsősorban a szövegekkel veszi meg, valamint az olyan betétekkel, mint amikor az elefántfókák tespedő hadán próbálnak átkelni pingvinjeink, de „gáztámadásba” ütköznek. Persze eljön az a kor, amikor egy szellentés sorozatot már nem találunk annyira viccesnek, de tény, hogy a gyerekek ekkor nevettek a leghangosabban a moziban. A szülők pedig pontosan átérzik majd mit jelent törődni egy fiókával, aggódni őérte és a párunkért, majd milyen érzés, amikor kirepülnek a fészekből – bocsánat: elúsznak a messzeségbe.

Habár maga a 3D hatás nem kifejezetten volt látványos és sok jelenetet 2D-ben láttunk (ezek kifejezetten feltűnőek voltak akkor, amikor a sebesen felénk úszó dolgoknak az arcunkba kellett volna csapódniuk), annak ellenére, hogy Attenborough már nem egy mai csirke mégiscsak örvendetes, hogy a legmodernebb technikát alkalmazza azért, hogy megállás nélkül közelebb hozzon minket a természethez a maga sajátos, szórakoztató módján.

Avatar

Piller Mónika

Piller Mónika az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve dán szakon. Szakdolgozatát az izlandi filmek és a globalizáció témakörében írta. Specializációja a skandináv film, a dokumentumfilm és az animációs film. Jelenleg a Magyar Televíziónál dolgozik szerkesztő-riporterként.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya