Kritika

Teljesen idegenek karanténban – Ezek vagyunk mi

Dany Boon filmje igyekszik még egy bőrt lehúzni az úgynevezett „karanténfilm” műfajáról, ennek megfelelően francia vígjátékba csomagolja az utóbbi éveink legrettentőbb kollektív tapasztalatát, azzal a bizonyossággal, hogy mind tudunk azonosulni vele. Az Ezek vagyunk mi (Stuck Together) igyekszik a humor eszközeivel, könnyed stílusban tálalni a vírus által megváltozott életünk mélységeit és magasságait, de az eredménynél kevés kínosabb dolog van a Netflix októberi kínálatában.

A kézfertőtlenítőkön, aránytalanul nagy C-vitamin tablettákon és a maszkon túl talán az önreflexió és az önirónia volt az, ami megmentette az embert a vírus okozta összezártságban. Legtöbben a számunkra legfontosabb emberekkel kerültünk egy Sims-szimulációba,  a kényszeres együttélés feszültségéből sokszor csak a humor és az önmagunkkal való szembenézés jelenthetett kiutat.

Dany Boon színész-rendező ezen a nagy igazságon elindulva próbál megfogalmazni valamit az utóbbi két év (néha végeérhetetlennek tűnő) karantén tapasztalatából.

2020 elején vagyunk, ahogy a világ legtöbb városa, Párizs utcái is üresek, mindenki saját lakásába menekül az egyre terjedő vírus elől. Egy tapsoló lakóközösségre szűkül a bevezető szekvencia, majd miután mindenki becsukja maga mögött a balkon ajtaját, szkeccsfilmszerűen bemutatásra kerülnek a ház lakói. A gazdag, felszínes életet élő háztulajdonost és két gyerekét, akiket elhagyott a férfi felesége, mindannyiunk hipochonder szomszédját és családját, akik már a balkonról belépés után lefertőtlenítik a cipőjük talpát, a folyton élőző fitnesz influenszert és terhes feleségét, a cinikus, de jószívű kocsmárosnőt,  a bárgyú házmestert és történetesen egy őrült tudóst, aki vizelet vizsgálatok helyett egy kétes sikerű vakcina kifejlesztésén dolgozik.

Mondani sem kell, a világjárvány okozta bezártságban mindenkinél volt egy pont, amikor kimutatta a foga fehérjét. Ez a párizsi szereplők esetében sincs másképp: a gyors bevezetés után egyből el is kezdődnek a bajok úgy a magánéletben, mint a lakóközösség szintjén. A vírus okozta frusztráció mindenhová bemászik, ahol gyengepontot talál, a párizsi bérház udvara pedig percek alatt csatatérré válik.

A forgatókönyv szépen felsorakoztatja a vírus által „megfertőzött” élet legnagyobb sztereotípiáit, gyorsan egymásnak ugrasztja a lakókat, hogy a két órás játékidő végén romantikus komédiába illő befejezéssel varázsoljon nagy, szerető családot a hét apartman lakóiból. Néha olyan, mintha a sokszor feldolgozott Teljesen idegenek leggyengébb remake-jét néznénk, ahol nem a telefon, hanem a –lehalkíthatatlan, kikapcsolhatatlan, wc-n lehúzhatatlan– pandémia van kitéve az asztalra.

Míg Paolo Genovese high-concept kamaradrámája ügyesen bánik a műfajjal és képes valódi karaktereket ábrázolni, Boon filmje csak papírmasé bábokat mozgat egy tévésen világított díszletben.

Karaktertanulmány akart lenni, rólunk akart szólni, a semmin való veszekedésről, a Zoom meetingbe belelógó férjről, a lezárást túl sokszor megszegő szomszédról, a csődbe tartó vállalkozóról meg mindenkiről, aki azt érezte, hogy néha nem bírja tovább. Azonosulás helyett viszont csak kapkodjuk a fejünket ezen a sok jól szituált párizsin, akik lassan, de biztosan válnak önmaguk paródiájává. A két órás játékidő a legtöbbjük számára elég ahhoz, hogy teljes karakterfejlődésen menjenek át, de hitelessé egy percig sem válnak.

Ezért egyértelműen a forgatókönyv didaktikussága a felelős, a színészeken nem kérhető számon semmi. A kvázi főszereplő Dany Boonon túl Francois Damien, (az Amélie után újra bártulajdonost alakító) Liliane Rovere és  Laurence Arné próbálnak megtenni mindent azért, hogy ez a film élvezhető legyen, de a karakterek helyett helyzetkomikumra építő rendezés nem könnyíti meg a dolgukat. Drámai pillanataikat szappanoperaszerűvé teszi a szájbarágott dialóg és a történetmesélésnek alárendelt kameramunka, a film humorát pedig jól szemlélteti az őrült orvost játszó Yvan Attal égnek álló haja.

Félreértés ne essék, a Ezek vagyunk mi-vel nem az a baj, hogy vicces akart lenni. Az a két órás játékidőből következő bizonyosság a probléma, az a meggyőződés, hogy egy kollektív, kortárs tapasztalat és néhány geg bőven elég ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy filmet. Talán ahogyan a nézők, a filmkészítők is  túl közel vannak a járvány élményéhez ahhoz, hogy objektívan lássák: hiába epikus sztori a pandémia által a felfordult életünk, egy jó filmhez ennél azért több kell.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés