„Ha az agyban nem volna tere a képzeletnek, akkor a borzalom se volna” – vallotta Arthur Conan Doyle. Nos Lichter Péter kísérleti horrorfilmje, a Fagyott május jócskán igénybe veszi az agyat, de aki fogékony a filmnyelvi újításokra, és mind e mellé még a természetet is szereti, annak nagyon megéri.
A posztmodern műfaji kísérletezésre fogékony Lichter Péter már hosszabb ideje kitüntetett érdeklődéssel fordul az amerikai avantgárd filmek felé, leginkább azok formai hatását tanulmányozva. 2004-től rendez ő maga is rövidebb-hosszabb experimentalitás avantgarde formanyelvű kísérleti filmeket, melyekben archív felvételek kémiai átalakításával, különböző vágástechnikákkal és változatos formai-műfaji megoldásokkal kísérletezik. Bár egy vele készített interjúban azt is elmondja, hogy őt igazából
nem a kísérleti film érdekli, hanem a filmkészítés, a kísérleti film csak skatulya számára.
Az experimentális dokumentumfilmek iránti érdeklődésnek, és az ott megszerzett tudás későbbi kamatoztatásának volt már hazai előzménye, hiszen az Amerikai anzixban és a Psychében már Bódy Gábor is beépítette kísérleti filmjeiből szerzett tapasztalatait. Hozzá hasonlóan, Lichter kísérleti rövidfilmjeiben is megjelentek már azok a motívumok, amelyek a Fagyott május című első egészestés filmjében is felbukkannak. Éjszakai előadás (2004) című rövidfilmjében az éjszakai álmatlanság állapotában tárgyak és hangok elevenednek meg, hogy végül töredezett rémálommá álljanak össze. Az Álomrekonstrukció 1.1 (2008) álriportfilm egy angol cégről, míg a Félálomban (2009) egy kisfiú félálombeli képzelgéseiről és ébredéséről szól.
Kisérleti kisfilmjeiből kiviláglik, hogy az álmok, az álom és ébrenlét határán lebegés állapota valamint az áldokumentumfilm műfaja különösen foglalkoztatja a szerzőt. Lichter Péter első nagy játékfilmjében, a Fagyott májusban ugyan nincsenek álmok, de vannak rémálomszerű jelenetek, melyekről időnként nehéz eldönteni, hogy azok a valóság részei avagy a félelem kivetülésének képzeletbeli játéka csupán.
A 2000-es években népszerűvé vált műfajnak, az áltermészetfilmnek máig nagy kultusza van, gondoljunk akár James Benning 13 tó című ikonikus filmjére – s a Fagyott május is valamiképp ennek a hagyománynak a követője. A film elején megjelenő „1990, az összeomlás után” felirat már jelzi, hogy nem akármilyen határhelyzet élményről lesz itt szó.
S nem csalódunk.
A lassan hömpölygő, szaggatottan előadott történet egy posztapokaliptikus állapotot sugalló erdőben játszódik, mely egy elhagyott, gazzal felvert gyerektábort is rejt magában. Szubjektív kameranézetből, a láthatatlanságát mindvégig megőrző főszereplő szemszögéből éljük át az eseményeket, mintha csak a bőrébe bújtunk volna, épp úgy ott csörtetünk vele az avarban, el-elbotolva, megtorpanva majd újból nekilendülve, miként az arcára borult holttest fölé is vele hajolunk az erdőben.
Sokat nem tudunk meg erről a lepusztult világról, azt a kevés információt is egy romos épületben beindított Commodore 64 vibráló, sistergő képernyőjéről olvashatjuk ki láthatatlan hősünk Anna nevű nővérének írt szövegtöredékeiből. Ezenközben, szétégett szélű filmtekercseken a gyerekkorukban hajdan készült családi filmfelvételek peregnek. Ahogy előrehaladunk az eseményekben, a filmet egyre nyomasztóbb atmoszféra hatja át, mintha nem lenne semminek célja, oka és következménye. Az Ideglelés – The Blair Witch Projectet megidézve, itt is vad erdőben bolyongunk tovább, imbolygó kézi kamerával pásztázva a vidéket, mind magányosabban és félelemmel telítetten. Hatását tekintve mindez hasonlít egy kicsit a közkedvelt videojáték fajta, a walking simulator nyújtotta élményre. A film legfélelmetesebb jelenetében elsötétül a kép és vad dörömböléssel, betört üvegablak csörömpölésével egy romos házba való durva behatolás zajait éljük át.
Haragos természetfilm – mondhatnánk a hideg-szürkés fényekben hajladozó fák szorongást keltő látványától elbűvölten. Lombok közt megbúvó árnyékok, szokatlan zajok, ismeretlen hangok, a színek váltakozása, felszálló füst, gomolygó ködpára, mindeközben napszakok és évszakok váltakozása. Tájköltészet ez, melyben a természet rejtekezik, ám a hatalmas kiterjedésű erdő látványa felülnézetből éppúgy, mint benne elveszetten bolyongva fenyegetettség érzést sugall. Lepusztult, dermesztő világ ez, még ha időnként zajos muflon csapat vág is át rajta, vagy az éjszakai fényre összegömbölyödő alvó róka néz a szemünkbe. Ám a természeti környezetet ábrázoló szekvenciákat az aláfestő zene teszi igazán horrorisztikussá.
Horváth Ádám Márton hátborzongató szólamai, a velőkig hatoló csecsemősírás nagyban hozzájárulnak a film nyomasztó atmoszférájának átéléséhez.
A fiatal rendező érdeme egyfelől a disztópikus, elhagyatott világ vizuális ábrázolásában rejlik, másfelől a horror film műfaji stílusjegyeinek elhagyásában, mely hiány teszi igazán különlegessé a Fagyott májust. Filmjében a lélektani horrort a rendező tisztán filmes eszközökkel érvényesíti: hosszan kitartott jeleneteket váltakoztat vészesen kilengő kameramozgással, lassítások és gyors vágások dinamikájával kelt megmagyarázhatatlan félelemérzetet a nézőben. Filmje nézése közben különös lélektani hatást élünk át, a végtelenített suspense hatása alatt a néző lassan megfosztódik a „valaminek most történnie kell” érzésétől. A hosszúra nyújtott feszültségkeltést követő lezáratlanság különös szorongással tölti el a nézőt, miközben a film eseményei továbbfokozzák a kíváncsiságát és továbbra is állandó várakozásban tartják.
A pszichoanalitikusok szerint a horror a „kísértetiesből” származik. Glenn Walters pszichológus szerint a legnagyszerűbb pszichohorrorokban a rejtély, az ismeretlentől való rettegés a tetőfokára hág, egyetemes szinten is megérinti a nézőt, és ezek mellett még a valószerűtlenség légköre is áthatja. Mindez igaz Lichter Péter filmjére. Mindazonáltal az erdőben való végtelenített bolyongás, a lepusztult természetnek ez a már-már beteges burjánzása egy idő után kicsit soknak tűnik már. A kísérleti filmek kedvelőinek azonban kihagyhatatlan a Fagyott május.
-
7/10