Aki Kaurismaki a Hulló levelek (Fallen Leaves) című románccal a kiüresítésen és távolságtartáson keresztül az egyik legátélhetőbb filmélményt szolgáltatja.
Az idei cannes-i filmek közül egyértelműen Aki Kaurismäki Hulló levelek című filmjének mértani közepén hangzott el a legnagyobb reakciót kiváltó poén. Jim Jarmusch A holtak nem halnak meg című filmjéről kijőve két mozinéző egyenesen bressoninak nevezi az élményt. Ebben a jelenetben minden benne volt, ami miatt a Hulló levelek lett az egyik fesztiválkedvenc és megnyerte a zsűri díját. Az enervált arcú főhősök átengedték a főszerepet a két epizódszereplőnek, hogy kimondják Kaurismäki hommage-át a Filmnek címezve, hogy kikacsintsanak a filmtörténetben jártas nézőre és
végül a rendező Jarmuschra is rámosolygott.
A Hulló leveleket már az első reakciókat megfogalmazók is Kaurismäki proletártrilógiájának folytatásaként azonosították és a hasonlóság az Árnyak a paradicsommal, az Ariellel vagy A gyufagyári lánnyal egyértelmű. Ugyanazok a helyszínek, szobabelsők és gyárak köszönnek vissza a fassbinderi egyszerűséget idéző melodrámában, amit a később készült Külvárosi fényekben is láttunk, csak a hangulat lett tendenciózusan könnyedebb. Nem az a kérdés, Kaurismäki miért most jelentkezik ezzel a metatörténettel; hiszen egy szerzőt számon kérni, miért mondja újra a már hallott mondatokat, egyenesen butaság; hanem az az izgalmas miért rezonált a filmre ennyire jól 2023 közönsége.
Holappa (Jussi Vatanen), egy alkoholista vasgyári munkás találkozik Ansával (Alma Pöysti), aki bolti feltöltő egy tipikusnál tipikusabb szupermarketben. Találkozásuk egyszerre idézi a valaha volt összes meet cute jelenetet, ugyanakkor szöges ellentéte minden romantikának. A pár a karaoke bárban alig szólítja meg egymást és elválásuk után pusztán a véletlen folytán találkoznak újra. Ansa elveszíti az állását, mikor a kidobandó élelmiszert inkább egy arra rászorulónak adja, majd egy tipikus kelet-európai gengszter lepukkant kocsmájában kezd mosogatni. Holappa épp akkor hívja el kávézni, mikor Ansa főnökét rendőrök tuszkolják a hátsó ülésre. Sajátos baloldali indíttatású politikai látlelet a film a munkásosztály kiszolgáltatottságával,
de a Hulló levelek pontosan úgy politikus, ahogy az élet: mellékesen.
Kaurismäki engedi hallatni a rádióból az ukrajnai orosz invázió híradását, de csak addig, amíg Ansa magánya nem válik érdekesebbé. A Hulló levelek a filmművészetben már elkorcsosult románc elemi valójához vezeti vissza a nézőt, aki pontosan erre vágyik. Holappa botladozására, Ansa bátortalanságára és arra, hogy minden egzisztenciális akadály (például ha elüti egyiküket a vonat) ellenére egymásra találjanak. A félelem megeszi a lelket settingjéből így lesz a csavargó egyik lélekemelő története.
A Hulló levelek a melodrámába hajló fő páros mellett az oly gyakori komikus mellékszereplő párját is magáénak tudja, hiszen Holappa és Ansa barátai szolgáltatják a romantika humorosabb oldalát. Főhőseink pedig beleakadnak a filmtörténet eddigi összes akadályába, legyen szó szél elfújta telefonszámról vagy alkoholizmusról. A Hulló levelek azzal tudja átélhetővé tenni a végtelenszer látott történetet, hogy minimalista stílusában tálalja.
Kaurismäki huszadik filmjének karakterei ugyanolyan egyszerű, de szerethető figurák, mint az eddigiek is voltak. Ansa és Holappa is esendő és gyenge, akik felett döntenek, alóluk pedig kicsúszik a talaj, a vég mégis optimista. A szereplők legfeljebb egymásban bízhatnak, társadalom körülöttük nincs, családjukról sem tudunk semmit. A setting ezzel összefüggésben füstös lebujokból, munkásszállóból, szomorú lakásbelsőkből áll. Kaurismäki (angol szakirodalomban drollery and deadpannek nevezett) stílusának másik oldalán a többnyire fix kamera és a szűkeket kerülő plánozás áll, amivel igazán távolságtartó marad a rendező. A dialógusok sem engednek minket közelebb a hősökhöz, a szenvtelen játékukkal csupán a tényeket ismétlik, típuskaraktertől nem több a legösszetettebbnek ható Holappa sem. Mégis éppen a minimalizmus miatt élettel teli minden mondat és a felesleges figyelemelterelés nélkül
a legtisztább románcélmény alakul ki a vásznon látottak alapján.
Más alkotó is nyúlt a kiüresítés eszköztárához a 76. cannes-i versenyprogram válogatásában, de míg Wenders az ars poeticájának kihangsúlyozására ismételgeti Hirayama alig-alig eltérő napjait, addig Kaurismäki a mozi (egyik) ősélményét keresi.
A történet helye-kora bár dekódolható, legalább ugyanannyi jel bizonytalanít el, hogy 2023 Finnországában járunk. Kaurismäki társadalmi elkötelezettsége ellenére a filmművészetről alkot példázatot és egyengeti vissza a nézőt a tiszta élményekhez. Érzelemmentes romantika, sivár kép és alkotói jelenlét. A Hulló levelek a fesztivál egyik, ha nem a legtisztább filmje volt.
A Hulló levelek december 21-től látható a mozikban. A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.
