Kritika

Apám helyett apám – Falling

Viggo Mortensen első rendezése, a Falling bölcsességtől duzzadó, megkésett elsőfilm sok-sok veszekedéssel és egy nagy esélyt kapó Lance Henriksennel.

Mindig érdekes megfigyelni, hogy egy művész mihez kezd a hirtelen jött népszerűségével. Viggo Mortensen, aki negyven éves kora felett lett híres A Gyűrűk Ura-trilógiának köszönhetően, szokatlan utat választott: újabb sztárszerepek helyett mindenféle művészeti ágban alkot, emellett főleg aprócska projekteket karol fel, szerzői filmekben szerepel – természetesen a két évvel ezelőtti Zöld könyv némileg kivételnek számít. A színészként háromszoros Oscar-jelölt Mortensen most továbbment ezen az úton, rendezőként és forgatókönyvíróként is kipróbálta magát, de gyakorlatilag az összes főbb munkakört ő tölti be Falling című filmjében: a végtelen elhivatottság jegyében, spórolási célzattal vállalta a főszerepet (és a zeneszerzést) a producerként is jegyzett kis kanadai-európai koprodukcióban. Felsorolni is hosszadalmas ennyi titulust!

Képtalálatok a következőre: falling 2020 film

A tavalyi Sundance-en bemutatkozó Falling le sem tagadhatná, hogy elsőfilm, mégpedig egy hatvanas férfi elsőfilmje. A rengeteg felhalmozott ötlet és a kétségkívül jelenlévő élettapasztalat öntörvényűen, nem tökéletesen artikuláltan kavarog Mortensen üstjében. A Falling sokat markol, ám végeredményben homályban marad, hogy mit is akart elmesélni. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy részleteiben ne lenne kifejezetten értékes, emlékezetes darab. Felvonultatja az öregedést és az elmúlást, a demenciát, a konzervatív-liberális ellentéteket, az anyai és apai kötődés különbségét, az indulatos, agresszív apák terhét, a homoszexualitást és annak el nem fogadását, a szülő-gyerek hierarchia felcserélődését, az egymásra utaltságot és a patchwork családok örökségét – a problémakörök listája korántsem biztos, hogy teljes.

Mindezt egy több idősíkban játszódó, flashbackekkel és olykor hallucinációkkal tarkított, végigkiabált, nagyívű családi drámában.

Tulajdonképpen a jelenbéli történet csak apropó a flashbackekhez és a személyközi viszonyok felfestéséhez: a jelenben az idős, mogorva, vastag páncélt növesztett, hanyatló testi és szellemi egészségű apa (Lance Henriksen) és középkorú, homoszexuális fia (Viggo Mortensen) tehetetlen küzdelmét láthatjuk, miközben megismerjük az apa keserűségének forrásait is. A múlt bemutatása olyan, mint a klasszikus amerikai családtörténetek – vagy akár Az élet fája –, míg a jelen az öregedést tematizáló, alzheimeres drámákhoz hasonlít; valójában az egyik történetszál is elég lett volna a teljes kép érzékeltetéséhez. A projekt egyértelmű nyertese Lance Henriksen, aki rengeteg kultikus és/vagy közepesen ismert karakterszerep után nagy főszerepet kap, az összetett feladatot pedig remekül megoldja. Mortensen ezúttal színészként kevésbé alkot maradandót – például nem konzekvens abban, hogy meleg karakterét milyen mértékben ruházza fel a „jellegzetes” meleg gesztusokkal, vagy hagyja anélkül.

Rendezőként Mortensen nem képes tökéletesen egyben tartani a darabkákat és átfogni a saját forgatókönyve szerteágazó zsúfoltságát, ugyanakkor sok ötlete remekül működik. Szép megoldásokkal érzékelteti például az apa és fiú minden nehézség ellenére is szétszakíthatatlan kötelékét. A flashbackek gyakran szubjektívnek tűnnek, ugyanakkor szándékosan bizonytalan, hogy melyik szereplőhöz kötődnek: például úgy ugrunk át a jelenből a múltba, hogy ugyanabban a pózban állnak a szereplők – ám a jelenben a fiú, a múltban az apa teszi ezt. Az egymásra rétegződést és elválaszthatatlanságot felerősíti, hogy a fiatalkori apát játszó színész, Sverrir Gudnason legalább annyira hasonlít Mortensenre, mint Henriksenre. Szintén fájdalmasan szép folyamat, ahogy az apa egyre zavartabb lesz a demenciája következtében – egy ponton például a saját fiatalkori énjét látja a fia helyett. De vajon az összekuszálódó emlékek, a felcserélt személyek, a képzelgés és a valóság összemosódása

megbocsáthatóvá teszi mindazt az átkozódást, amit a családjára zúdít?

A Falling központi problémája– nyilvánvalóan sarkítva – az, hogy kötelességünk-e elviselni egy kiállhatatlan rokonunk viselkedését és gondoskodni róla csak azért, mert idős, beteg – és a rokonunk? Miért mindig nekünk kell az okosabbnak lennünk? Az önmagában is gondolatébresztő témát azonban Mortensen túlcicomázza. Válás és újranősülés, az efölött érzett múlhatatlan düh és csalódás, a fia melegházassága és adoptált, latino kislánya vagy akár Mortensen rendezőbarátja, David Cronenberg groteszk cameója proktológusként sokfelé elvihetnék, és el is viszik a Fallingot, azonban a részletek inkább egymást gyengítik, mintsem erősítik.

Tulajdonképpen a Falling is egy végtelen veszekedés, akárcsak a Malcolm és Marie, csak sok helyszínen. Ebbe is könnyű belefásulni. Az apa betegségéből adódó kiszámíthatatlansága és a türelmét vesztő, olykor az öreget szándékosan is provokáló fiú játszmája túl sok – a végső nagyjelenet azonban mégis túl kevés. A Falling lezáratlannak hat, nem áll össze, a katarzis is elmarad. Az utolsó nagy veszekedés során Mortensen karaktere ugyanazokat a vádakat mondja ki, amiket nézőként mi is gondolunk az apáról az elmúlt száz perc alapján – továbblépés vagy konklúzió nélkül. Miről is szól kettejük története? Eljutottunk-e valahonnan valahova? Mortensen adós marad a válaszokkal, de a Falling mégsem hiábavaló vállalkozás: csak egy sokoldalú ember első, de remélhetőleg nem utolsó kísérlete egy új terület meghódítására.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés