Fantasy alapozás – Az arany iránytû

Ha fantázia, akkor trilógia – A gyûrûk ura óta ez az alapelve minden fantasy írónak és rendezõnek. A mûfaj rajongójaként szeretem azt hinni, hogy a fantasy fénykora nem csak a Tolkien meséjébõl készült film sikere miatt érkezett el, és talán a többrészesre nyúló történetek divatjáért sem csak õ felelõs, mindenesetre idegesítõ, hogy most már minden magára valamit is adó fantasy minimum három részes.

A filmeknek ugyanis általában nem tesz jót a szétszabdalás. Itt van például Az arany iránytû. Az elsõ rész épp csak a szereplõk és világ bemutatására szolgál, aki mást vár a mozitól, mint alapozást, az hoppon marad. Persze az is igaz, nem árt magyarázni egy kicsit a mesevilágot, mert például itt az emberek lelke nem a fejükben-szívükben (vagy materialisták esetében seholsem) lakozik, hanem állat formájában mászkál melletük. Meg annak is ki kell derülnie, milyen csúnya diktatúra van itt, kérem szépen – igaz, elég naiv elképzelése van az önkényuralomról az alkotóknak, de hát nem élhetett mindenki a vasfüggönyön innen.

Az arany iránytû világában azért is nehéz kiismerni magunkat, mert rengetegféle nép él itt, mind a lehetõ legfurcsább fantázianevekkel. Szerencsére megkönnyítik a helyzetünket azzal, hogy mindegyiknek csak a királyával/királynõjével foglalkozunk, mert hát a fõszereplõ tündibündi kislány annyira nagyon-nagyon fontos valamiféle jóslat szempontjából, hogy kisebb rangú személyek nem is találkozhatnak vele. Pedig õ tényleg próbálkozik; amint kiderül, mi a küldetése, jó fantasy szokáshoz híven kocsmákban és kikötõkben toboroz kalandozókat, de hát nem tehet róla, ha mindenkirõl kiderül, hogy álruhás herceg vagy elûzött trónörökös.

Természetesen végsõ nagy csatában mindegyikükre szükség van, és természetesen ez még csak a kezdet; a háború még csak most fog elkezdõdni.

Arra azért érdemes a dolog, hogy várjuk a folytatást, de önmagában ez csak egy közepes, nem túl eredeti történet gyenge gyerekszínészekkel és látványos trükkökkel.