Kritika

Fantomhangjegyek – Grand Piano

grandpiano_1Eugenio Mira harmadik nagyjátékfilmje vérbeli homage-a a supense-thriller nagyjainak. A Grand piano fáradhatatlan intenzitással kápráztat el technikai virtuozitásával, melynek egyszólamúsága másodlagos, fő, hogy végig lebilincsel. Készülj a totális terrorra!

Tom Selznick (Elijah Wood), generációja legnagyobbjának tartott zongoraművésze 5 év hiátus után tér vissza a színpadra filmsztár felesége, Emma (Kerry Bishé) unszolására. Testét-lelkét átjárja a lámpaláz, ha csak eszébe jut régi kudarca és a nagy esemény. Nem is sejti, hogy van valaki (John Cusack), akinek még nála is fontosabb koncertjének hibátlan sikere, és nem riad vissza semmitől, hogy Tom előadását történelmivé tegye.

A Grand piano le sem tagadhatná Hitchcock vagy Dario Argento hatását, viszont azon aspektusa, mely szerint a narratíva két harmada egy valós időben eljátszott zeneműre íródva kel életre a mozgóképen, önálló kuriózummá teszi. Eugenio Mira technikusi rendezése Victor Reyes filmzenéjével és Unax Mendía kameramanővereivel karöltve tartja fenn a feszes tempót, miközben egy mesterlövészpuska és egy headsetből jövő lidércesen recsegő merénylőorgánum jelentősen korlátozzák a főhős mozgásszabadságát. Ehhez jön még a forgatókönyv csavarossága (Damien Chazelle munkája), mely csak úgy adagolja az agresszívan túlzó és frusztráló csavarokat. Mesternégyesük egy percre sem hagyja, hogy a feszültség lankadjon, egyenesen idegtépő pillanatokat teremtve.

grandpiano_2

Mindez nem működne Elijah Wood megbízhatóan szimpatikus és belső feszültségtől terhes jelenléte nélkül, aki a legnehezebb zongoraműveket is elsajátította szerepéhez. Figurája ugyan nem ad lehetőséget komoly drámai színjátszásra, F. Scott Fitzgerald „cselekmény egyenlő karakter” elvére rímelő erősen szubjektivizált aktivitása elegendőnek bizonyul az azonosuláshoz. Alakja leginkább jelkép, archetipikus feszengő művész, aki klasszikus érzékenységével képviseli a magas kultúrát, ezáltal „szemben állva” filmsztár barátnőjének tömegkultúrát jelképező média-centrikusságával. Életben maradásának, és történelmi fennmaradásának szimbolikus záloga, hogy képes-e legyőzni lámpalázát, klasszikus habitusának megőrzése mellett segítségül hívni a modern digitális kultúra kütyüit, végül pedig képes-e showmanné válni, aki félelmet és fennköltséget nem ismerve joviálisan szórakoztatja közönségét. Mindez úgy tűnik, elengedhetetlen a XXI. század művészének túléléséhez.

A csavaros, MacGuffint MacGuffinra hányó szüzsé csak a játékidő utolsó harmadában válik kissé röhejessé, és kiszámíthatóvá, ahol többé-kevésbé beigazolódik, hogy ez alkalommal is ugyanazt a filmet láttuk, csak a megszokottnál jóval inspiráltabb formában. Végeredményként megmarad egy nagyon is izgalmas, frappáns, a réteg- és tömegfilm nézőihez egyaránt szóló alkotás, amit a film- és zenerajongók „összművészeti-Fülkéje”-ként is lehetne jellemezni (a Schumacher-Farrell páros hasonló patthelyzetre épülő korrekt, kommerszebb thrillere).

A Grand piano protagonistájához hasonlóan játssza el mesteri módon a mások által szerzett taktusokat, ügyesen blöffölve, elragadó magabiztossággal azt állítva: az eredetiség hiányával nincs semmi baj. Fő a magas színvonalú szórakoztatás.

Avatar

Hajnal Ágoston

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya