Fókuszban Kritika

Galatea lázadása – Fantomszál

Férfi és nő kibékíthetetlen ellentétei a londoni divatvilág kulisszái között: a Fantomszál nem csak a varrónőknek kötelező darab. Paul Thomas Anderson ezúttal is sokrétű és gyönyörű drámát alkotott.

Anyám!, Egy szent szarvas meggyilkolása, Thelma: csak néhány remek film az elmúlt fél évből, amelyek mitológiai/bibliai reflexiókat tartalmaznak. Bár a Magnólia békás jelenete után nem teljesen meglepő, előzetesen mégsem tűnt úgy, hogy Paul Thomas Anderson is beszáll ebbe a kortárs trendbe. A Fantomszál ugyanis Pygmalion történetének parafrázisa. Ovidius az Átváltozásokban írja meg a mítoszt: eszerint a szobrász Pygmalion nőtlen volt, és egészen addig nem is érdekelték a nők, ameddig meg nem alkotta a tökéletes női szobrot. Beleszeretett a nőalakba, az istenek pedig megkönyörültek rajta, és életre keltették a szobrot – ő lett Galatea.

Az eredeti történet itt véget ér, Andersoné viszont lényegében itt kezdődik. A visszavonultan élő, nőtlen úri szabó (a beszédes nevű Reynolds Woodcock) megleli a tökéletes modelljét – Alma viszont jóval több eleven szobornál, hús-vér nő, aki sokakkal ellentétben szembe mer szegülni a tekintélyt sugárzó, szakmája mesterének számító Woodcockkal. A zárt mikrovilágot felforgató, lobbanékony és öntudatos nő, illetve a precíz, munkamániás és bogaras férfi között bonyolult játszma kezdődik, amely – akárcsak az anyám! – az egy kapcsolatot szétfeszítő férfi-női ellentéteket is leképezi. Azaz a Fantomszál nem csak a mitológiai töltet miatt rokona a fentebb felsorolt filmeknek. Ugyanúgy egy művész önzéséről és múzsája lázadásáról szól, mint az anyám! – csak míg az ránk rúgja a kaput, ez a hátsó ajtón szivárog be. Olyan ez a két film, mintha Nietzsche elméletét illusztrálná az apollóni és a dionüszoszi művészetről: a Fantomszál lesz a képalkotó, álomszerű, harmonikus, az anyám! pedig a nem szemléletes, mámoros, mértéktelen.

Esztétikájában a Fantomszál a németalföldi, az anyám! a barokk.

Ugyanakkor ahogyan az anyám! is időn kívülinek tűnt, úgy a Fantomszál is: néhány utalásnak köszönhetően ugyan elhelyezhetjük az ötvenes években, de a korhű külsőségek tökéletesen másodlagosak – így pedig semmi nem vonja el a figyelmet a lényegi tartalomról. Ezt a törekvést szolgálhatja az is, hogy Daniel Day-Lewison kívül csupa kevésbé ismert színész játszik a filmben – őket látva nincsenek olyan előképeink, amelyek megzavarnák a karakterük hitelességét (Day-Lewis pedig szokás szerint tökéletesen átlényegül a szerepébe, a film kedvéért történetesen varrt egy Balenciaga-ruhát a feleségének). Bár a recepció csak a főszereplő nagyszerűségét élteti, fontos kitétel, hogy ebben a filmben mindenki nagyszerűen játszik – a fiatal luxemburgi Vicky Krieps és az Oscar-díjra jelölt Lesley Manville egyenrangú partnerei Day-Lewisnak.

Robert Altman leghűségesebb örököseként P.T. Anderson ezúttal is apró történet felé fordul, és mellesleg a látszólag kiválasztott filmműfajt is revízió alá veszi. Ám ahogy általában, ez a műfaji dekonstrukció ezúttal sem csap át gúnyba: Anderson csak becsapja a nézőt, majd az elvárásait egy sokkal árnyaltabb, különösebb törvényszerűségek szerint működő filmmel cáfolja meg.

Korlátok nélküli rocksztár, műértőknek – Paul Thomas Anderson

A Fantomszál például az előzetese alapján pszichothrillernek tűnik – valójában viszont csendes filmről van szó, ellentétben például a végig roppant súlyokat cipelő The Masterrel. Szintén Altmanhoz méltó fogás, hogy végig úgy érezzük, titok lappang a főhős körül – erre utal a rejtőzködő személyisége, a rigolyái, a szokatlan kapcsolata a nővérével vagy a film egyik legszebb motívuma, a ruhákba rejtett üzenetei. Nos, a Fantomszálban hiába várjuk, hogy a rejtélyek közül bármelyik magyarázatot nyerjen:

a lelepleződés elmarad, meglepő módon mégsem lesz hiányérzetünk a film végén.

Thrillernek nem thriller, de a finom pszichologizálás az egész filmet átitatja; csakhogy olyan észrevétlenül, hogy a lassan kirajzolódó folyamatnak sokáig nem látni a végét. Ugyan néhol felerősödik a baljós hangulat, de a kétharmadáig gyakorlatilag csak gyönyörű ruhákat mutogat a Fantomszál – hogy aztán a film alapötletét adó betegség motívum hozzon változás a szereplők viszonyrendszerébe. Ekkor lesz igazán izgalmas a film: Anderson ugyanis váratlan kifutást ad az eseményeknek. A férfi-női harc közös megegyezésen alapuló, de megdöbbentő lezárást kap – inkább kölcsönös alávetettség, mint kompromisszum, ami kialakul. Az addigi férfidominancia viszont mindenképpen megbukik, a filmet uraló férfitekintet érvényét veszti.

Furcsa belegondolni, hogy ez Daniel Day-Lewis utolsó filmje. Bár nem zárnám ki, hogy csak ügyes marketingfogásról van szó, tényleg kelt a Fantomszál egyfajta befejezettség-érzést. Ezzel a tudattal olyan nézni a Fantomszálat, mintha a minden filmjét ezer százalékkal megélő, éppen ezért ritkán játszó Day-Lewis már meghalt volna – a method acting halottja lenne. Mindenesetre ha tényleg örökre visszavonul, ez méltó búcsú: a hat Oscar-díjra jelölt Fantomszál legalább akkora mestermű, mint Woodcock csodás ruhakölteményei.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..