Eddie „a sas” Edwards a világ legvalószerűtlenebb sportolója volt, és most egy szégyentelenül naív komédia-drámában tér vissza – ami tökéletesen illik hozzá.
Visszagondolva a napsárga szín merül fel előttem (talán a plakát virító színvilága miatt) – a vidámság, optimizmus, melegszívűség, a komédia és a siker színe, és aztán néhány csaknem-könnyes pillanat (az ember fiának keményen kell küzdenie, hogy túlságosan meg ne hatódjon!), és sok-sok térdcsapkodás. Ezt a filmet jobban leírják a személyes benyomások, mint az elemzés – tehát hidd el nekem, nem az amatőr kritikusok énközpontúsága szól belőlem ebben az első bekezdésben, hanem a lelkendezés, pedig csaknem egy hónapja volt a sajtóvetítés.
Hogy kicsoda Eddie? A legnaívabb és legbátrabb teremtés a világon: azt hiszi, hogy amatőrként kijut a téli olimpiára és ez bárkit is érdekelni fog. Nem törődik sem a zúzódásokkal, sem a versenytársak és a világ megvetésével, és ami azt illeti, a józan ésszel sem: szabályok? gyakorlat? edzés? Nekifut a síugró rámpának, és ha véletlenül állva marad a siklás végén, indul a magasabbikra.
Ilyen főszereplővel az Eddie, a sas egy világtól elszállt feel-good komédia lenne, ha nem a valóság állna mögötte. De életrajzi film – illetve életrajzi alapú (a valóságos Eddie Edwards szerint a film 90%-a kitaláció). Edwards, a valóban amatőr és valóban megszállott síugró világszenzációvá vált az 1988-as calgary téli olimpián. Nem mintha érdemben versenyezni lett volna képes, hanem az esélyekkel szembeszálló kisember imázsa miatt: miután nem jutott be az angol olimpiai keretbe lesiklásban (amiben kiváló volt), és a pénzből is kifogyott, utolsó lehetőségként választotta a síugrást, mert ebben a sportágban, egyedüli angol versenyzőként, esélye volt kijutni az olimpiára szinte akármilyen teljesítménnyel.
Feltéve, ha túléli az akármilyen teljesítményt. A film látványvilága nem hagy kétséget a 70 és 90 méter magas síugró rámpák gyilkos méreteiről; egy-egy lesiklás andrenalindúsabb, mint bármelyik akciófilm, és Eddie bátorsága átérezhetőbb, mint Bondé és Bourne-é. Ehhez George Richmond operatőr tiszta, szépen megkomponált vizualitásán és néhány impresszív kameramozgáson túl Taron Egerton színészi teljesítménye kellett. Egerton a Kingsman után másodszor bizonyítja be, hogy a fiatal generáció egyik legjobbja (olyannyira, hogy a következő Han Solóként is hírbe hozták). Alakításában Eddie az idiotizmusig naív és éretlen, és a szuperhősök szintjéig vakmerő: már-már túlzás lenne, ha Egerton nem vinne a szerepbe annyi melegszívű őszinteséget, egy nagy gyerek lelkesedését.
A film szégyentelenül kihasználja az esélytelen sportoló megdicsőülésének a Rocky óta ismert kliséit, az edzős montázsig, de mindet átszínezi a maga napsugár-optimizmusával és szerencsére egy jó adag öniróniával is. Ha már sablonos a sztori, hát ez a legjobb módja az előadásának: hadd kacagjon csak a néző a paneleken! A világtól-elszállt-feel-good-jelleg azért még így is érezhető: lesz, akinek túl sok a film hurráoptimizmusa. És lesz, akinek túl sok a szentimentalizmus is – figyeld csak a trailert: az eleje komédia, de 1:20-tól megmutatja a film valódi hangvételét, és máris érzed, hogy akad majd min elérzékenyülni bőven.
És figyeld a zenehasználatot is! A trailer is igen tudatosan alkalmazza a zenei váltást (bár maga az aláfestés nem a filmből származik, hanem a príma Must Save Jane kollektíva alkotása), de maga a film egyenesen eláraszt a nyolcvanas évek igen ideillő módon szégyentelen, optimista, csillogó zenei világával, a Jumpig bezárólag.
Ha megkérdezzük: nemde erről szól az olimpiai szellem, a kitartásról és versenyszellemről? – akkor akár amellett is lehet érvelni, hogy Eddie volt a legigazibb sportoló azon az olimpián. Vagy amellett, hogy egy csaló, aki kihasználta a nevezési szabályokat a saját előnyére és botladozásával megalázta a valódi versenyzőket. De ne legyünk gonoszak. Ha Eddie csak a felét is végigcsinálta mindannak, amit a film bemutat, megérdemelte a világhírt. A valóságban egyébként sosem jutott ki másodszor olimpiára, miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság meghozta az „Eddie, a sas” szabályt (amely lehetetlenné tette a bejutást az esélytelenül versenyzők számára) – ami azt bizonyítaná, hogy az élet nem olyan, mint egy napsugaras film.
Csakhogy Eddie aztán fáklyavivőként szerepelhetett a 2010-es vancuveri olimpia előtt, ami pedig azt bizonyítja, hogy az élet igenis filmszerű néha. És végül elkészült róla egy olyan mozifilm, amit a történelem sokkal jelentősebb személyiségei is megirigyelhetnének. Mármint közülük azok, akik nem veszik túl komolyan a világot és nem szégyellenek meghatódni sem egy sötét moziteremben.
[author_bio author=”havasmezoi”]
