Kritika

Hitler és Elvis halott, mi sem érezzük jól magunkat – Fehér zaj

White-Noise-Adam-Driver-Greta-Gerwig

Noah Baumbach először készített regényadaptációt: a Fehér zaj (White Noise) érezhetően nem teljesen a sajátja, de így is kihozta a maximumot a posztmodern irodalom paranoid kultművéből.


Hirdetés

Don DeLillo a nyolcvanas évek derekán írta meg a Fehér zajt, ami meghozta számára az áttörést. A klasszikus értelemben vett cselekménnyel is rendelkező, feltűnően olvasóbarát és szórakoztató, ám a világot paranoid rettegéssel szemlélő, a fogyasztói társadalom szenvtelen kritikáját nyújtó posztmodern amerikai regényből erős öniróniával épp a Netflix, a konzumerizmus egyik kortárs fellegvára és jelképe készített adaptációt – ráadásul ha úgy vesszük, a film önmagában kommerszebb művészeti ág is az irodalomnál. Baumbach többedik névként merült csak fel a rendezésre, így nem állíthatjuk, hogy a saját ötlete lenne a film, ennek ellenére a forgatókönyvírói szerepvállalással és az életművéből ismerős téma, a diszfunkcionális család felkarolásával amennyire lehetett, sajátjává tette a művet. Ez Baumbach első adaptációja, egyben az első nagyköltségvetésű filmje, s kijelenthetjük, hogy megbirkózott a feladattal,

ami a jövőre érkező (forgatókönyvíróként jegyzett) Barbie-filmet várva is ígéretes.

Baumbach korábbi filmjeihez képest a legfeltűnőbb különbség, hogy a Fehér zaj erősen társadalmias mű. A rendező olyan kulcsfilmjei, mint A tintahal és a bálna, a Frances Ha vagy a Házassági történet elsősorban a privát szférában játszódtak, a családi, személyes és párkapcsolati kuszaságokhoz pedig csak a hátteret adta a kortárs amerikai nagyvárosi élet. A Fehér zaj viszont a megírásának idején, azaz a nyolcvanas években játszódik, főhőse, a négyszer nősült, sokgyerekes Jack Gladney sokatmondóan a Hitler tudományok professzora egy kisvárosi egyetemen, amelyet vegyi katasztrófa ér és ahol a közösségi élet központi helyszíne a szupermarket.

A hagyományosan megfilmesíthetetlennek tartott posztmodern szövegek számos jegye visszaköszön a regényben: a szövegközpontúság, az intertextualitás (a leírásokat, belső monológokat és dialógusokat egyaránt a tévéből beszűrődő műsorok, reklámok tűzdelik) a mágikus realizmus (a mérgező felhőt kibocsátó vegyi baleset és annak kezelése), a paranoia és az összeesküvés-elméletek káosza és a pastiche-jelleg (a mű billeg a drámai és a komikus hangnem között).

Jellegzetesen posztmodern műként a Fehér zaj sok résztémával foglalkozik,

sokáig elképzelésünk sem lehet, hová fog kifutni a történet, hogyan épülnek egymásra az első harmadban felvezetett információk – a hatást Gladney megbízhatatlan narrációja is fokozza, hiszen a kényelmes, kissé beképzelt férfi rendszeresen szépíti a saját szerepét és kisebbíti az őt negatív színben feltüntető vonásokat. A regény szerkezetét mondhatni, a bevezetés, az őrjöngés és a levezetés alkotja, a búvópatakként csorgó, majd kiáradó központi probléma pedig a rettegés a haláltól. Jack Gladney és felesége, Babette az idilli életük és szerető házasságuk ellenére beteges halálfélelemmel küzdenek, amelyet eltérő taktikával igyekeznek kordában tartani. Míg Jack életébe a második rész ökokatasztrófája, a „légárammal terjedő toxikus esemény” hoz fordulatot, még paranoidabbá téve a férfit, Babette-ről kiderül, hogy kísérleti gyógyszert szed, amely az ígéret szerint megszabadítja a félelemtől. A harmadik harmadban aztán előkerül egy pisztoly is, amely természetesen el is sül – még ha nem is olyan körülmények között és olyan eredménnyel, mint várnánk.

Baumbach jó érzékkel egyszerűsítette, sűrítette és egyértelműsítette a közel 600 oldalas művet, amely által ugyan kevésbé érződik sűrűnek tartalmilag, viszont a céltudatossága határozott értelmezést is nyújt. A rendező nem meglepő módon lubickol a kaotikus családi dinamikák ábrázolásában: kellően ismerőssé teszi azokat a jeleneteket a patchwork családban, amikor mindenki összefüggéstelenül mondja a magáét, az asszociációk pedig egyre meredekebb megjegyzésekig vezetnek. A szövegközpontúságból jó érzékkel varázsol képközpontúságot: az egyetemi előadások – amely során Gladney Hitlerről, kollégája (Don Cheadle) pedig Elvisről tart szuggesztív performanszt – az attrakciós montázs elvei szerint épülnek fel. Baumbach számára úgy tűnik, ez a réteg volt a legfontosabb: a film – a regény nyomán – egyenlőségjelet tesz a náci diktátor és a rockénekes közé, hiszen mindkettő kutatásra érdemes, lenyűgöző, nagyformátumú popkulturális figuraként jelenik meg, felerősítve a DeLillónál is érzékelhetően szélsőségekbe csúszó amerikai közhangulatot. A fogyasztóitársadalom-kritikából talán kevesebbet tart meg, ám a végefőcím szupermarketben koreografált LCD Sound System-klipje némileg kárpótol ezért.

A Fehér zaj tehát ügyes adaptáció, amely megtartja a forrásmű esszenciáját, és még néhány meglepő jelenettel, látványos megoldással gazdagítja is azt.

Jack Gladney ellentmondásos figura, Adam Driver pedig mestere ezeknek: szó szerint hatalmas a szerepben, ahogyan lobogó talárban, színes szemüvegben, pocakkal, harsogva szónokol az egyetemen, vagy félénk kisegérként nyomja agyon a külső és belső fenyegetettség. Greta Gerwig hozzá képest halványabb, bár Babette figurája kisebb teret is kap a történetben. A szekérderéknyi gyerek és a karikaturisztikus egyetemi kollégák még színesebbé teszik a szövevényt. A Fehér zaj lehet, hogy nem kiugró, katartikus vagy megdöbbentő mű Baumbach filmográfiájában, de így is figyelemre méltó: példás adaptáció és remek szórakozás.


A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.

A Fehér zaj várhatóan december 30-tól látható a Netflixen.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!