Bár a Naomie Harris nevével fémjelzett Fekete és kék csak egy másodvonalbeli zsaru-thriller, üzenete mégis roppant aktuális. A HBO GO-n elérhető film szerint a rendőri hivatásnak a változás pozitív szimbolikájával kellene telítődnie.
„Holdfényben a fekete fiúk kéknek tűnnek” – ekképpen hangzik az Oscar-díjas Holdfény kulcsmondata, ami a minden emberi lényben ott rejlő különlegesség gondolatát hordozta magában. Felkavaró azonban látni, hogy ez a gyönyörű színszimbolika egy teljesen más kontextusban a gyűlölet kifejezésére is alkalmassá válik.
Alicia (Naomie Harris) afroamerikai rendőrnő New Orleans egyik enyészetnek indult városnegyedében. Előítéletek kereszttüzében űzi hivatását: etnikai származása miatt túlkapásokra hajlamos munkatársai, foglalkozása miatt az afroamerikai közösség veti meg. (Érdemes megjegyezni, hogy a főszereplő női mivolta számottevően nem kerül terítékre.) Identitása ennek ellenére stabilnak nevezhető: bár a gettó, illetve az őrs törvényei szerint a fekete rendőr csak kék lehet, ő alapvetően abban hisz, hogy a két szín egy személyben is képviselhető.
Ebbéli meggyőződése kerül mérlegre egy bűncselekmény kapcsán. Egy véletlen folytán szemtanúja lesz, ahogy alkalmi társa és két nyomozó hidegvérrel kivégeznek egy drogkereskedőt. S mivel nemcsak maga, hanem a testkamerája is a bizonyíték hordozója, Alicia-t saját kollégái veszik üldözőbe, és a rendőrnőnek csakhamar rá kell jönnie, hogy fekete zsaruként nem is olyan könnyű menedéket találnia a gettóban.
Az alapsztori ismeretében talán már érzékelhető, hogy a színekkel való játék ellenére a Fekete és kék nem egy újabb Oscar-díjas drámával, hanem egy vegytiszta zsánerfilmmel gazdagítja az HBO GO palettáját. A filmet Deon Taylor rendezte, egy olyan B kategóriás művekre szakosodott direktor, akibe szorult annyi stílusérzék, hogy produkcióihoz egy-egy nagyobb nevet (A betolakodó és Dennis Quaid, a Supremacy és Danny Glover) is megnyerjen.
A forgatókönyvet pedig Peter A. Dowling írta, aki lényegében eddigi legnagyobb sikerét (Légcsavar) variálta meg a Fekete és kékben
– mindkét filmben egy erős női karakternek kell egy zárt helyzetben talpon maradnia.
Másodvonalbeli alkotáshoz illően a Fekete és kék szinte minden tekintetben egyenetlen képet mutat. Deon Taylor hol a zárt szituációs thrillerek vonásaira erősít rá, hol a veretes zsarudrámákat (Az éjszaka urai, A zsaruk becsülete) veszi alapul, de különösen sokat merít a Kiképzésből is. Utóbbi esetben nemcsak a fürdőkádas kivégzési kísérlet köszön vissza, hanem a korrupció, a zöldfülű kontra sokat tapasztalt rendőrök, illetve az egyetlen nap leforgása alatt szerzett, de egy életre elegendő tapasztalat motívuma is. Ugyanakkor
a Fekete és kék zsarudrámaként nem éppen acélos, mert karakterei túlontúl sematikusak, zárt szituációs thrillerként viszont egész jól működik,
mert Deon Taylor egy komplett városrészt is képes börtönné tenni.
A Fekete és kék zsánerfilmként akkor a legizgalmasabb, amikor a rendőrnő még nem találta meg a kiutat a szorult helyzetéből. Amikor még nem tudni, melyik kollégájában bízhat, melyik helyi lakos ajtaja fog kinyílni előtte azért, hogy oltalmat nyújtson. Amikor egyszerre üldözik a helyi gengszterek és a bűnös rendőrök.
A zárt szituáció kialakításában azonban nemcsak a fordulatoknak, hanem a szokatlan városképnek is meghatározó szerepe van. New Orleans a Mardi Gras karnevál otthona, a jazz őshazája, így filmes reprezentációja jobbára egy egzotikus, kulturálisan sokszínű, erotikusan túlfűtött miliőt kapcsol a városhoz. A Fekete és kékben viszont e hangulatnak nyoma sincs.
Deon Taylor egy, a Katrina hurrikán pusztítása után magára találni és megújulni képtelen New Orleans-t tükröz.
A film külvárosi nyomornegyede üres raktárépületekkel, graffitikkel teli lakótömbökkel, elhanyagolt állapotú, családi házakkal rendelkezik. Az önkormányzat által veszni hagyott városrész pedig kiválóan alkalmas ahhoz, hogy az igazság színpadaként működhessen a rendőri bűncselekmények és hivatali tétlenség terén. A neves operatőr, Dante Spinotti (Szemtől szemben, Szigorúan bizalmas, A Hangya és a Darázs) leginkább a graffitik megörökítésével igyekszik ezt a teátrális szerepet kialakítani: a folyóparti épületóriás romhalmazán olvasható „Open Your Eyes” felirat konkrétan a poszt-apokaliptikus filmek csarnokaira emlékeztet.
Ám a Fekete és kéket a városkép kialakítása kapcsán is jellemzi a már említett egyenetlenség.
Deon Taylor hosszú távon nem képes a zsánerfilmes palánkon túlra tekinteni, így a realista miliő koncepcióját időnként megtöri egy-egy sablonos formanyelvi vagy cselekményvezetési megoldás. A rendező videoklipes esztétikára kényszeríti operatőrét, gondolok itt Naomie Harris lassított felvételben tükrözött, szenvedő arcára, de a testkamerával rögzített felvételek is csak olcsó, zsánerfilmes díszként működnek. A forgatókönyv pedig erős sztereotípiák mentén ábrázolja az afroamerikai gengsztereket, és egy-egy jelenetben úgy gördíti őket a hősnő útjába, hogy azok név nélkül, alkalmi feszültségforrásként hulljanak a porba. A műfaji sablonok használata tehát nem egyszer semlegesíti a két közösség kibékítéséről szóló mondanivalót.
Ezen felül a színészi karizma hiánya is problémákat okoz. Hiába írnak afganisztáni katonai múltat a rendőrnő számára, Naomie Harris (Spectre, Mélyütés) inkább csak törékenységgel és gondoskodó szándékkal ruházza fel a karaktert, mintsem acélos temperamentummal. A gyilkos nyomozó bőrébe bújó Frank Grillo (Wheelman, Fehér pokol) alakításán pedig csak a rutin érződik. Ugyanakkor pozitív kivétel is akad: a Halálos iramban szérián edződött Tyrese Gibsonnak egészen jól áll a börtönviselt bolti eladóként tengődő kisember karaktere.
A B kategóriás filmekre jellemző hibák tehát sokat levonnak a Fekete és kék minőségéből, ám Deon Taylor a zsánerfilmes szabályokhoz való kényszeres ragaszkodás közepette is közérthetően képes közvetíteni üzenetét. A film egy pontján maga a főszereplő utal arra, hogy a rendőr egy egész város, egy egész ország szimbolikus alkalmazottja, és itt lenne az ideje, hogy ez a fontos hivatás újra pozitív értéket hordozzon, például közvetíthetné a változás szemléletét.
S bár a Fekete és kék 2019-ben készült, a George Floyd-gyilkosság óta zajló zavargások egy roppant aktuális, és megszívlelendő tanáccsal dolgozó alkotássá teszik. Könnyen lehet, hogy utóbb a zsarudrámák reneszánszának első fecskéjeként tartjuk majd számon.
