Elegáns, provokatív thrillerből, unalmas #metoo utánlövés, avagy a Fekete karácsony devolúciója.
Bob Clark 1974-es Fekete karácsonya nem pusztán egy műfajteremtő klasszikus, de azon kevés slasher-horrorok egyike, amely egyáltalán nem öregedett rosszul. A többek között az eredeti Halloweent is megihlető film története már a bemutatója idején is döbbenetesen puritán volt. A Roy Moore forgatókönyvéből készült horror bevallottan a The Babysitter and the Man Upstairs („a bébiszitter és a férfi az emeleten”) nevű városi legenda filmre vitele. A film abból a roppant egyszerű alapvetésből indul ki, hogy egy elmeháborodott, személyiségzavaros jegyeket mutató gyilkos elrejtőzik egy lánykollégium padlásán, majd pedig szisztematikusan elkezdi gyilkolni a téli szünetre ott maradt lakókat.
Amennyire egyszerű Clark filmjének alapfelvetése, épp annyira elegáns, formabontó és lebilincselő a rendezése.
Ugyan a legtöbb slasherhez hasonlóan, az eredeti Fekete karácsonyban is fiatal lányok szállnak szembe egy arctalan, szúró és vágószerszámokat nem rendeltetésszerűen használó gyilkossal, mégis a film a mai napig kiemelkedik a tinihorrornak csúfolt műfaj más darabjai közül.
Ennek egyik oka a valóságos karakterei. Szemben a Péntek 13. másoló tucat-slasherek főszereplőivel, akiket többnyire nem lehet megkülönböztetni egymástól, és csak azért léteznek, hogy halálukkal kielégítsék a nézők vérszomját, a Fekete karácsony hősei valódi embereknek érződnek. Persze alapvetően ők is típusfigurákat képviselnek, ám hála az olyan remek színészeknek, mint Margot Kidder, Olivia Hussey, Keir Dullea és John Saxon, a karakterek jóval átélhetőbbek és valóságosabbak, mint a későbbi slasher filmek szereplőgárdái.
A film másik nagy erénye, hogy megelőzve a műfaj aranykorát, a cselekménye nem elhasznált/kiszámítható slasher toposzok sorozatából épül fel. Sőt, valójában sokkal inkább egy krimi-thriller, mint köznapi értelemben vett slasher. Nem pusztán azért, mert nagy hangsúly kerül a gyilkos utáni nyomozásra, hanem azért is, mert viszonylag kevés (és mai szemmel kifejezetten vértelen) halál van a filmben. Ám mivel Clark minden ilyen jelenetet gondosan előkészített, és nagyszerűen használja a hitchcocki értelemben vett suspense-t, így sok esetben jóval hatásosabbak is.
Mivel a filmben soha nem látjuk a gyilkos arcát, illetve az eredetéről sem tudunk meg konkrétumokat, a Fekete karácsony ma nézve is sokkal jobban funkciónál horrorként, mint sok ismertebb slasher.
Ellenben a Halloween vagy Péntek 13. sorozatokkal, Clark filmjében a reflektorfény nem került át a főszereplőkről a gyilkosra. A rejtélyessége miatt utóbbi megmaradt annak, aminek lennie kell: egy félelmetes mumusnak.
Persze épp ez a döntés – kiegészítve azzal, hogy a film messze nem volt annyira sikeres – azt is eredményezte, hogy a Fekete karácsony nem válhatott olyan soha véget nem érő sorozattá, mint a Halloween. Ez viszont határozottan előnyére vált. Hiszen miközben Jason Voorhees és Michael Myers az évtizedek alatt popkulturális ikonná, kvázi-rocksztárrá váltak, közben megszűntek igazán félelmetesnek lenni. Hogyan is félhetnénk attól, akinek az arcmását pólókon hordjuk, és a miniatűr kiadása ott figyel a tévékészülék mellett?
Természetesen annak ellenére, hogy a Fekete karácsonynak nincsen igazán kidolgozott mitológiai háttere, nem kerülhette el, hogy remake-et kapjon.
Az első a 2000-es évek „készítsünk remake-t minden klasszikus slasherhez” mozgalma idején készült. A Glen Morgan jegyezte Fekete karácsony épp olyan, mint amire számíthatunk a korszak horrorjától: a klasszikus kifinomultságát véresebb erőszakra, több fedetlen kebelre és klipszerű látványvilágra cserélő feldolgozásra. Noha tematikailag semmi újdonságot nem tartalmaz azt eredeti filmhez képest, azzal ellentétben (meglehetősen nyomasztó) háttértörténetet ad a rejtélyes gyilkosának. Cserébe – talán még az 1974-es filmnél is jobban – teljesen keblére öleli a karácsonyi látvány- és színvilágot, és néhol olyan szürreális vizuális megoldásai vannak, hogy már-már egy korai Tim Burton-filmnek érződik. Egy felszínes korszak, felszínes feldolgozása.
Ahogyan pedig a 2003-as A texasi láncfűrészes kitermelte a 2006-s Fekete karácsonyt, úgy a tavalyi Halloween sikere is kitermelt egy újabb variációt a kollégista lányok téli rémálmára. Ám, ahogyan azt fentebb is írtam, mivel a Fekete karácsony nem rendelkezik a Halloweenhez fogható mítosszal, így nem is lehetett volna belőle olyan „legacy sequelt” készíteni, mint amilyen David Gordon Green filmje. És mivel a szimpla remake lehetőségét már tizenhárom éve ellőtték, így az is kiesett.
Ez azonban még nem is lett volna probléma, hiszen, ha valami felhozható a 2019-es Fekete karácsony védelmére, akkor az épp az, hogy korunk feldolgozásaival/folytatásaival ellentétben ez nem pusztán egy utalásokban hemzsegő, szolgai másolata az eredeti filmnek. A Blumhouse égisze alatt, Sophia Takal rendező (és April Wolfe társ-forgatókönyvíró) kezei közt készült film képes volt meglépni azt, amit valójában minden remake-nek meg kéne: az eredeti film lényegét megőrizve, az adott korszellem mentén újragondolták a filmet. A legújabb Fekete karácsony ugyanis pusztán annyiban kötődik a korábbiakhoz, hogy a cselekmény középpontjában itt is egy csapat kollégista lány van, akikre a téli szünet idején elkezd vadászni valaki. Minden más teljesen új.
Ez a Fekete karácsony már a poszthorror és a #metoo mozgalom jegyében készült.
Ez pedig kifejezetten izgalmas alapfelvetés. Különösen, mert a slasher mindig is kétszínűen viszonyult a feminizmushoz. Hiszen a műfaj egyfelől eredendően szexista: a tárgyiasított, lengén öltözött és az esetek többségében komplex jellemet nélkülöző lányoknak rendszerint azért kell meghalniuk, mert szexelni vagy drogozni merészeltek. Jason Voorhees, mint a republikánus propaganda erkölcsi védelmezőjeként csap le az eltévelyedett tinikre, megmutatva, hogy milyen veszélyekkel járhat a házasság előtti szex vagy egy slukk marihuána.
Emellett a filmek végén általában egy nő győzedelmeskedik a nála sokkal nagyobb, erősebb férfi felett. Persze sokszor éppen az önmegtartóztató, szűzlányból válik az úgynevezett final girl, még jobban felnagyítva ezzel a fenti szubtextust.
Az új Fekete karácsony korához képest egy kifejezetten progresszív, akár feministának is nevezhető film. A szexuálisan frusztrált gyilkos pusztán az egyik oldala a női karakterek problémájának. A film átfogó témája ugyanis éppen az, hogy a kollégista lányokat senki nem veszi komolyan: a konzervatív apuka megvetéssel tekint a kollégisták szabados életvitele iránt, a rendőrök először nem veszik komolyan a segítségkérésüket, az egyikük fiúja pedig a szakmai kudarca után azzal akar kompenzálni, hogy nem engedi a barátnőjének az abortuszt. A gyilkos tulajdonképpen értelmezhető mindennek a metaforájaként: az alapvető férfi elnyomás szellemeként, amivel a lányoknak szembe kell néznie, és meg kell küzdenie, annak érdekében, hogy önálló életük legyen. (A 2006-os változat olyannyira felszínes, hogy mellőzi az ilyen jelegű értelmezési keretet).
Szóval, ha van egy olyan slasher/horror franchise, amelynek keretében vizsgálni lehetne az egyetemi kampuszokon zajló szexuális visszaéléséket, akkor az épp a Fekete karácsony lett volna.
Egy valamit fontos leszögezni: a 2019-es Fekete karácsony nem egy „PC film”.
Épp akkor nevezhetnénk a „politikai korrektség propagandájának”, ha igyekezne kimérve, mindkét oldalt egyenlően reprezentálva közelítenie a témájához. Ha azt állítaná, hogy „ugyan vannak árnyoldalai az egyetemista diákszövetségeknek, de attól még nem minden férfi potenciális nemi erőszak elkövető”, akkor lenne ez a film PC. Takal és Wolfe azonban nem is törekszenek ilyesmire: az általuk készített horror egy dühős, feminista kiáltvány. Ugyan vannak benne „jó fiúk”, ám a cselekmény egy pontján (ha csak kis időre is) ők is a női főhősök ellen fordulnak, jelezve ezzel, hogy „bizony minden férfiben ott lakozik a kanos, önmagán uralkodni képtelen ösztönlény”.
A Fekete karácsony egy rape and revenge fantáziába bujtatott, női „empowerment” film, ami nélkülöz bármiféle, minimális árnyaltságot.
És még ezzel sem lenne baj!
Sőt kifejezetten „tökös” lépés, hogy valaki egy „pláza-horror” keretében nyíltan beszél egy valóban létező, súlyos társadalmi problémáról. Persze ez egy csomó férfinál kiveri a biztosítékot, de ugye, akinek nem inge, az miért veszi magára?
Ritka az olyan mainstream műfaji film, ami ennyire keményen bele már állni egy ennyire aktuális témába. Bátor vállalás, csak kár, hogy nincs semmi tartalmas mögötte.
Az összkép ugyanis egy összecsapott, unalmas fércmű, ami legfeljebb élősködik a megjelenített társadalmi problémákon.
A Fekete karácsonnyal ugyanis nem az a legnagyobb probléma, hogy egy bunkósbot kifinomultságával közeledik a témájához, hanem, hogy horrorként is egyszerűen csapnivaló. Egy kiszámítható, sablonos, vértelen tucat-slasher. A cselekmény fordulatai kimerülnek a műfaj legelcsépeltebb megoldásaiban. Az ijesztgetések/gyilkosságok kifejezetten slendriánul rendezettek. A karakterek pedig hiába erős, öntudatos nők, éppen olyan egysíkúak, mint a régi slasher-filmek kirakatbabái. Ráadásul nem is mond semmit a választott témájáról. Nem igyekszik feltárni az egyetemi világban tapasztalható szexizmus és zaklatások okait. Nem próbál megoldási javaslatokkal élni, azon túl, hogy „fel kell égetni a diákszervezeteket, mert eredendően bűnös hagyományokra épülnek”. A Fekete karácsony csupán annyit állít, hogy „létezik az egyetemeken szexuális zaklatás”. Ez azonban érvényes társadalomkritikának még vajmi kevés.
Az egész filmen az érződik, hogy kapkodva összedobtak valamit, hogy lehetőleg egyszerre lovagolják meg a Halloween sikerét, és egy jelenleg sok publicitást kapó társadalmi témát.
Takal filmje a Tűnj el! által fémjelzett „poszthorror” műfajban szeretni játszani, ám azzal ellentétben nem pusztán a társadalmi reflexióját nézve primitív, de egyszerű, darabolós horrorfilmként is csapnivaló. Pedig az irány jó lenne, a horror egyik legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy szembesítsen félelmeinkkel, és a társadalmunk mélyén megbúvó borzalommal. Ám a Fekete karácsony ehelyett pusztán hergel, miközben arra is képtelen, hogy a B-kategóriás horrorok felé támasztott igényeinket, legalább alapszinten kielégítse.
