Kritika

Könnycseppnyi tenger – Fekete Párduc 2.

Kevin Feige-nek és kreatív csapatának nem volt egyszerű dolga a Marvel Filmes Univerzumának második nagy etapja, a Multiverzum Saga első fázisának lezárását illetően. A problémát nem csak önmaguknak okozták, a sors is kegyetlen játszótársnak bizonyult, de sikerült méltón tisztelegni Chadwick Boseman előtt. Viszont a tudomány jelen állapota szerint soha nem tudhatjuk meg, mindenki Fekete Párduca miképpen ítélheti meg a folytatást, így a kritika hivatott eldönteni, hogy több-e egy megemlékezésnél.

T’Challa már az ősök síkján folytatja küldetését, így kishúgára, Shurira (Letitita Wright) vár a feladat, hogy a gyász és a külső erők nyomása közepette helytállni próbáló édesanyja, Ramonda királynő (Angela Bassett) jobbkezeként a helyes irányba terelje Wakanda gyászoló országát. Feladatuk nem kevesebb, mint az ősi nép pacifista identitásának megtartása, amit a világpolitikai szereplők mellett egy eleddig nem ismert nagyhatalom, Namor (Tenoch Huerta) víz alatti, Wakandához hasonlóan vibrániumban gazdag országa, Talokan is veszélyeztet. 

Tényleg nem volt egyszerű dolga a vezetésnek. Egyfelől, a Fekete Párduc 2. – a hazai forgalmazásban fájón kihagyott „Wakanda, légy áldott!” alcím helyett csupán egy kettes sorszámú sztori – az MCU újabb mérföldköve, harmincadik filmje, s nem mellesleg a már körülírt negyedik fázis zárófilmje. Azé a fázisé, ami képtelen kilépni egyelőre a nagy előd árnyékából, de hogyan is tudna… Lehet szeretni és lehet gyűlölni a Marvel gépezetét, de formálták a filmtörténetet egy bő évtizeden át, és talán túl magasra is tették lécet, saját maguk számára is.

A tétnek soha nem látottnak kellene lennie, ahogyan az első évtizedben is.

Thanos csettintése végérvényesen lezárt egy korszakot, a Fekete Özvegy budapesti kalandja pedig megnyitott valamit, amiről még a vezetők sem tudják, micsoda, de inkább sebnek tűnik, semmint ciklusnak. Ezen az sem segít, hogy igen látványosan hárítanak bárminemű Bosszúállók-projekt kapcsán. Jönnek új szereplők, szimplán a vérfrissítés igénye miatt, mint például Shang-Chi vagy az Örökkévalók. Jönnek új történetek a megnyíló multiplatform bevételek miatt, mint She-Hulk vagy Ms. Marvel

Boseman halála érthetően keresztülhúzta Ryan Coogler rendező-forgatókönyvíró terveit, noha sok eredetileg is elképzelt történetszeletet át tudott menteni, állítása szerint. Kíváncsi volnék rá, ez a film, hogyan nézne ki e sajnálatos eset hatása nélkül, ami nemcsak a közönség igényeit formálta át a készülő projekt kapcsán, de a stúdió kimércézett fiolájába is egy olyan plusz adalékanyagot öntött, amely a kémiai kölcsönhatást is átformálta. A színészcsere ugyan elég triviális Hollywoodban (a Warner Bros. ebben mostanában eléggé jártas), a konkrét főszereplő leváltása mégiscsak rendhagyónak számít. A horrorfolytatások és egyéb szériák rebootjai persze rendszerint megteszik ezt, de kevés olyan sikeres reform megy végbe, mint mondjuk a Terminátor 2. esetében, amikor a történet organikus része az új protagonista kijelölése. A Marvelnek most ezt három kulcskarakterrel is meg kell tennie. Amerika Kapitány esetében már megtörtént A Sólyom és a Tél Katonája sorozatban, Vasember és Fekete Párduc ideje pedig most jött el.

Rajongók hada aggódott a bejelentés hallatán, hogy Tony Stark halála után egy gender- és rasszváltott karakter ölti magára a fémgúnyát, de a félelmek alaptalanok voltak. Riri Williams (Dominique Thorne), alias Vasszív talpraesett tinizseni – tökéletesen illeszkedik a stúdió új elképzeléseibe, ami a feminin oldal megerősítését illeti, anélkül, hogy porba tiporná Vasember renoméját. Noha az is igaz, nem kimondottan hat frissítőn, lényegében klónozták az őt felkaroló Shurit egyazon filmben, csak más szerkóba öltöztették.

Shuri fejlődése azonban telitalálat lett.

Az eddig inkább idegesítő mitugrászt hozó ifjú lázadó dühe szép lassan, a kulcsmomentumokban könnyen megélhető módon eszkalálódik egy sokkal felnőttesebb bosszúvággyá, amelynek forráspontján egy racionális vezető buggyan ki Cooglerék üstjéből. Ugyanaz történik vele, mint Boseman apja meggyilkolását megtorolni vágyó T’Challájával az Amerika Kapitány: Polgárháborúban, csak a sokadik hatványra emelve. A bosszú, mint vezérmotívum a cselekmény középpontján Namor ultimátuma révén öncélúból logikussá válik, hiszen a vízi király elpusztítja Wakandát, ha az nem lép előbb. Shuri azzal lesz irányítottból irányítóvá, hogy a bosszút megkerülve a technicista konfliktusra racionális megoldást kínál a tradíciók védelme érdekében. Coogler és társírója, Joe Robert Cole marveli mércével nézve jó munkát végeztek a szkripten.

A Fekete Párduc agyonjelölése a 2019-es Oscar-gálán ugyan nettó megkérdőjelezhető, főgonosza rétegeltebb mivolta viszont tagadhatatlan. 

Michael B. Jordan Koncolójának a valós világunk, illetve a fiktív wakandai kultúrába egyaránt beágyazott és átélhető, morálisan azonban elítélendő Thanos-prototípusa mérföldeket vert az addig szinte kizárólag kapzsiság és anyagi haszon vezette rosszfiúk között. Namorra ez ugyanúgy érvényes, ami a céljait illeti. Nem tör világuralomra, csupán a népét védi. Nem a pénz a valutája, hanem az autonómia. Bosszúszomját pedig a mezoamerikai történelmi traumafeldolgozás, a konkvisztádori erőszak táplálja. A nagy különbség az, hogy ő már nem az MCU-féle tükörkép-effektus áldozata; nem szimplán a negatív előjelű szupererővel bíró hős. A film tetőpontja azért működik, mert mindkét pólus önként mond le éltető erejéről, a bosszúról.

Azért tartottam fontosnak kiemelni a Marvel-mércét, mert a nem gyermekded sztori önmagában azért még nem egy hatalmas bravúr, de megsüvegelendő, hogy tudták hozni azt a szintű komplexitást, ami az első részt kiemelte az MCU-mezőnyből, és reprodukálták azt az elemet, ami ezt igazán elősegítette: írtak egy izgalmas főgonoszt. Amit viszont mindenképp csúcsteljesítményként kell elismerni, az Coogler apparátusa. Maga is elmondta, karrierje legnehezebb feladatát jelentette, hogy az egy drafton már átesett, közel kész állapotú forgatókönyvet egy másik főszereplőre kellett átvariálni és ennek ellenére egy koherens egységet tudott prezentálni. 

A Fekete Párduc 2. a Marvel legérzelmesebb filmje, de nem annak indult, hanem azzá tette az élet, s ez adja meg a kettősségét.

Érezhető, mely történetszálat hagyták érintetlenül: Namor története csont nélkül beilleszthető bármely főhős mellé. A szkript összeheggesztésében Cooglerék talán túl nagy szerepet adtak az egyébként sem tarantinói dialógusoknak, szinte kutatni kell azokat a sorokat, amelyekben nem hangzanak el a „bátyám halott”-szerű mondatok. Persze, ez egy emlékfilm, és annak olykor egyenesen nagyszerű. A főcím előtti nyitójelenethez elég magas érzelmi küszöb szükségeltetik a megkönnyezés elkerüléséhez, és megbarátkozhatunk azzal a kifejezéssel is, hogy „az Oscar-díjas Rihanna”. A Lift Me Up című betétdal mellett pedig Ludwig Göransson is fix szereplője lesz a gálának – teljesen jogosan. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni még két fontos szempontot. Egyfelől, ez egy franchise-film, s annak majd’ tökéletes, főleg a Namorral megnyíló világépítési lehetőségek révén. 

Másfelől, a Fekete Párduc 2. is egy film.

Megítélése borzasztó nehéz, de gyengeségeit nem szabad, hogy elrejtsék az emóciók, különben ugyanarra a sorsra jutna, mint a Pókember: Nincs hazaút. Persze ennek örülnének a Marvel fejesei, hiszen orbitális sikereket ért el a hálószövő. De ki kell mondani, a Fekete Párduc kriminális dialógusai és a kényszer a tisztes emlékezésre egy igen dagályos filmet eredményeztek, amire székben való fészkelődés és ásítási ingerek emlékeztettek több tucatszor a 161 percnyi játékidő során. Elismerésre méltó, hogy Feige-ék nem akartak CGI-t vagy egyéb eszközöket alkalmazni halottjuk történetbe illesztéséhez, de ezt nem kellene kompenzálni hosszú percesre nyújtott merengéssorozattal, hiszen az érzelmek nem működnek a szájbarágós technikával – vagy előtörnek, vagy nem.

Mindemellett, továbbra is a leghangulatosabb atmoszféráját adja Wakanda és kultúrája az univerzum számára – ha épp nincs csihi-puhi. 29, köztük egy Végjátékkal és egy-pár Galaxis őrzői-filmen vagyunk túl, így számomra érthetetlen, hogy tud lemászni sokszor a vászonról a CGI az akciószekvenciák közben. Ráadásul a jelmeztervezők ötlete is furcsa, miszerint nézzen ki úgy Vasszív, a testőrök új ruhái és néhány egyéb dizájnelem, mint a ‘90-es évekbeli Power Rangers-sorozatban. 

Summa summarum, a Fekete Párduc 2. emlékezetes film marad, de nem kizárólag önerőből, hanem a stáb közreműködése miatt. 

Minden egyes képkockáján érezhető az elhivatottság, az odaadás a borzasztóan nehéz munkafolyamat során. Leginkább a színészi játék jelzi ezt, és a kigördülő könnycseppek, amelyek sajátjaink sarjadásához vezetnek. Korszakalkotó képregényfilm ugyan nem tud lenni a Fekete Párduc 2., hiszen túl sok feladatot kell ellátnia. S éppen a képregényes eszköztára miatt kimagasló dráma sem kerekedik belőle, mégis ez utóbbihoz áll közelebb. Végeredményben az eddigi legtöbb érzelmet felsorakoztató, leghatásosabb és legemberibb film a Marvel történetében.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com