Kritika

Téves hívás – Fekete telefon

Fekete-telefon-Ethan-Hawke

Korábbi áldozatok szellemei hívják az elrabolt kisfiút a sorozatgyilkos pincéjében, de bár ne tennék. Ethan Hawke jelenlétén kívül közel értékelhetetlen film lett a Fekete telefon.

Manapság már senki sem lepődik meg azon, ha zsánerfilmek és művészfilmek keveredéséről beszélünk. Bár nem újkeletű a fogalom, mégsem volt mindig egyértelmű, hogy magasabb volümenű gondolatokat egy western, egy melodráma, vagy éppen egy horror is képes hordozni. Ma viszont a legnagyobb filmszerzők nem vetik meg a műfajokat, sőt – gondoljunk csak a Coen testvérek, vagy Tarantino munkáira. A művészfilm és műfaji film elkülönítés azonban nem teljesen alaptalan. Vannak filmrendezők, akik jobb, ha a zsánerek kötött kereteinél maradnak, hiszen azt képesek mesterien űzni.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A Fekete telefon bebizonyította, hogy Scott Derrickson is olyan rendező, akinek nem áll jól eltávolodni megszokott zsánerétől.

A Fekete telefon Derrickson hetedik filmje. A rendező az elsőktől kezdve megszállottan vonzódik a horrorhoz. Első nagyjátékfilmje még a videóra készült sokadik Hellraiser, majd első mozifilmje az Ördögűzés Emily Rose üdvéért volt. Ha újat mondani nem is tud, az író-rendező olyan kiválóan rakosgatja egymás mellé a műfaj bevett jegyeit, hogy az utóbbi évtized leghátborzongatóbb horrorfilmjei a keze alól származnak. Ethan Hawke a főszereplője a 2012-es Sinisternek, ami a falig tolja a családi, a démon és a kertvárosi horror fogalmait. Nagyobb kísérletezés jellemző a Távozz tőlem, Sátán! című filmjére, amiben a horror otthona nem a gótikus kastély, de még csak nem is a Fekete telefonban visszatérő amerikai kertváros, ami valamilyen oknál fogva fogékony a műfaj hangulatára. A Távozz tőlem, Sátán! a pokoli gonoszságot New Yorkba helyezi, ami eddig csak az evilági gonosz területe volt. Ha a film nem is ismétli meg a Sinister bravúrját, azon ritka filmek egyike, ami képes nézhető ördögűzés-jelenetet produkálni.

Fekete-telefon-Ethan-Hawke-Mason-Thames

Derrickson műfaja a horror, de képes levezényelni abba kevéssé illő gigafilmeket is. Ilyen volt a kevéssé jól sikerült Amikor megállt a Föld, vagy a Doctor Strange. Eredetileg a második részben is visszatért volna a rendező, de végül a jól ismert kreatív nézeteltérésekre hivatkozva távozott a Marvel homokozójából. Az Őrület multiverzuma helyett belevetette magát a Fekete telefon világába, ami Joe Hill rövid történetén nyugszik. Megvan benne a már megismert hátborzongató kertváros, a fantasztikussal kokettáló gyerekszereplők és Ethan Hawke.

Jogosan vártuk a Sinister energiáját, de a Fekete telefon csalódást keltő fércmű lett.

A film főhőse Finney (Mason Thames), aki húgával (Madeleine McGraw) él megözvegyült vietnámi veterán édesapjukkal. Otthon nincs minden rendben, a férfiből egy hangosabb ajtócsukás miatt is előtör a PTSD, amit ő töménytelen mennyiségű alkohol elfogyasztásával kompenzál. Ha az 1978-as családi környezet nem lenne elég, Finney-t még az iskolában is bántják, de szerencsére akad, aki megvédi. Egy ideig. Ugyanis a várost a Portyázó nevet kapó sorozatgyilkos járja fekete furgonjával és gyanútlan gyerekeket rabol el. Néhány társa után Finney is erre a sorsra jut és egy üres, de hangszigetelt pincehelyiségben ébred. A szobában csak egy fekete telefon van, ami a belőle kitépett kábel ellenére rendszeresen csörög, rajta keresztül pedig a gyilkos korábbi áldozatai üzennek a szellemekkel kommunikáló fiúnak.

A Fekete telefon jóval kevesebb egy keményvonalas horrornál. A rém nem démoni (emiatt inkább thrillerrel van dolgunk), a gyógyító szándékkal felruházott természetfeletti pedig visszafogott módon csak az arra érzékeny gyerekeken keresztül jelenik meg. A szellemvilág most nem gyilkol, hanem segíteni akarja a srácot az életére törő férfivel szemben.

A Fekete telefon legnagyobb dobása a gyilkos példaértékű megjelenítése.

Ethan Hawke zseniális a szerepben annak ellenére, hogy arcát mindig (több) maszk is fedi. Csak a szemével és gesztusaival tud játszani, de kétség sem fér hozzá: ez az ember tényleg gyerekeket rabol el. A rendező elmondta, Hawke-ra a hangja miatt esett a választás, azt viszont a szinkronnal találkozó magyar néző bizony nem fogja megtapasztalni. Ha a színész nem lenne elég kimagasló, a Portyázó olyan ikonikus maszkokat kapott, ami sokkal minőségibb filmet érdemelne.

Fekete-telefon-Mason-Thames

A film hibái közé tartozik, hogy a gyerekszereplőkön keresztül Derrickson valami személyeset kívánt állítani. Finney akár a rendező alteregója is lehetne, megfogalmazva az ars poeticát, ami a filmkészítőt vezeti a fantasztikum ösvényén. A fiúk A texasi láncfűrészesről beszélgetnek, és Finney a tévében sokéves ismételt horrorfilmet néz. Finney azonban nem tud több lenni egy horror-thriller áldozatnál, hiába sulykolja a film. Ugyanúgy Derrickson is képtelen François Truffaut lenni, hiába ihlette (elmondása szerint) a Négyzsáz csapás a Fekete telefont. A rendező visszafogottan kezeli a nem evilági létezést, mintha spiritualitássá kívánná emelni az eddigi (véresen komoly) játékot. Emiatt az ijesztgetéstől sem kell félni, zsigeri hatások helyett emeltebb a szorongás: a film inkább a szobából való kijutással foglalkozik. Minden telefonáló elmondja a saját történetét, amit Finney újraél, ezzel egyfajta epizodikus szerkezetet adva a filmnek. Az egymás után következő, de egymásra nem épülő szökési kísérletek bár a fináléban összeérnek,

megmutatják a cselekmény esetlegességét és logikai hézagjait.

Hiába, ha a film lehetőséget hagy elidőzni ezeken, a néző meg is teszi.

Sajnos a horrorelemek hiányát különféle megoldások beemelésével kellett ellensúlyozni. Bár inkább thrillert nézünk, a gyermekszemszög egyfajta felnövéstörténet értelmezését is magával hozza. Az első szerelem szelének vajmi kevés köze van a maszkos gyilkoshoz, szerencsére, inkább csak a keretét adja az egész történetnek. Az össze nem illő elemek jegyében íródott egy humorosnak szánt stoner karakter is, akinek dramaturgiai jelentősége alig, de feszültségoldó hatása annál több van. Elég furcsa döntés, hiszen éppen a feszültség az, amiből a játékidő előrehaladtával egyre kevesebb marad.

A gyerekszereplők és az azokra vadászó gyilkos miatt az Az közelsége eltagadhatatlan, bár King könyvében (és filmváltozatában) a bohóc a hátborzongató és a komikus határán mozgott, a Fekete telefonban a gonosz kilométerekkel a félelmetesség határán túl van. Az iskolai miliő azonban majdnem nevetséges, ami az utolsó koporsószöget is beveri. A gyerekek ide-oda ugrálnak felnőttnek álcázott tizenéves és éretlen kiskamaszok közt. Az az érzésünk, hogy Derrickson megirigyelte az Az hangulatát és történetét, de épp fordított módon sikerült azt megvalósítania, taszító végeredményt létrehozva.

Még nem magasművészet, de már nem zsánerfilm.

Szerzőinek komolytalan, műfajinak túl komoly. A rengeteg székpár közül jó sok asztal alá beesett a Fekete telefon. A konzekvens cselekményt feláldozta a különlegesnek szánt ötlet javára. A telefonon hívó korábbi áldozatok története a 25 szavas high concept szintjén még működhetett is, a filmben azonban fáradt és túlnyújtott. Derrickson filmje csak és kizárólag Ethan Hawke és a mesterien megtervezett maszkjai miatt nem teljesen nézhetetlen, sőt a motiváció nélküli sorozatgyilkossal az egzisztenciális félelem is átragad a nézőre. Ez a gonosz lehetett volna ikonikus. Micsoda pazarlás.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés