Kritika

Félelem és reszketés a lánctalpasban – Libanon

Az izraeli újhullám egyik nagy ígérete, Samuel Maoz a háborús filmek monumentalitását és pátoszát tiporja porba első nagyjátékfilmjével, a 2009-ben Arany Oroszlán-díjjal honorált Libanonnal.

A velencei nagydíjat, ha úgy tetszik, a direktor önnön története kapta, hiszen a Libanont kvázi saját magáról forgatta. A cselekmény kontextusa átélt. A trauma megélt. A fiatal tüzér, Schmulik képében pedig maga Maoz manifesztálódik, aki saját élményeiből, az 1982-es libanoni események sokkhatásaiból építkezett.

Közel 30 év telt el életének sorsfordító napja, 1982. június 6-a óta. Ekkor kezdődött meg a Békét Galileának hadművelet, vagyis a libanoni határ inváziója. Ez az akció volt Izrael válasza az Abu Nidal által, Shlomo Argov londoni nagykövet ellen elkövetett merényletre. Maoz tüzérként szolgált a Libanon területére elsőként behatoló tankok egyikében.

A páncélosban töltött időt nehezen dolgozta fel az izraeli filmes, sőt 25 évbe telt, mire nekivágott az adaptálásának. Elmondása szerint korábban még túl friss volt a seb, a fájdalma pedig túlságosan bénító. Az azóta eltelt sok-sok év tette lehetővé számára, hogy megírja Schmulik, a tüzér történetét, anélkül, hogy sajátjaként érezné az ő kínját. Azt a kínt, amit a túlélési ösztön hordoz magában.

Egy háborúban azért ölsz, mert életben akarsz maradni, miközben egy üldözött állattá válsz…”– fejtette ki korábban.

Azért választotta témájának a harcok első napját, mert morális szempontból ezt tartja a legkritikusabb pontnak. Az irányítást ezután átveszi az ösztön, de az ember az első napon szembesül a legnagyobb dilemmákkal és aggályokkal, amikor rá van kényszerülve egy élet kiontására, ezzel felszínre hozva állati énjét. A Libanon ezt a krízist járja körül, az emberi normák összeomlásának pszichére gyakorolt hatását, a mások életének elvétele közben elszenvedett mentális sérülést, amit a direktor saját bőrén is tapasztalt.

A történet szerint egy harckocsi legénysége, Hertzel, Ygal, Assi és Schmulik háromhetes küldetésre indulnak egy bombázás alatt lévő város feltérképezésére. Az akció azonban már az első napon balul sül el, és csapdába esnek az ellenséges területen egy szinte teljesen leamortizált járgányban. Felettes tisztjük, Jamil és egy szövetséges falangista katona időről időre tiszteletüket teszik a négy sorstárs kényelmesnek távolról sem nevezhető börtönében.

Egy percnyi néma csönd egy napraforgómezőn, másfél órás békepárti hegyi beszéd, egy-egy patetikus gondolat, sok-sok célkeresztbe nézés, táncolás a gyors vágáshoz és objektív történetmeséléshez szokott nézők idegein, majd még egy percnyi néma csönd a napraforgómezőn, mintegy szimbolizálva az idillt, amint eléri a háború előszele, s később maga a csatározás is.  Akár így is összefoglalhatnám Maoz filmjét, de akkor cinizmusról és igazságtalanságról tennék tanúbizonyságot, figyelmen kívül hagyva az értékeket.

A film legnagyobb erőssége a cseppet sem hollywoodias vizualitása. Parányi világba csöppenek, amiben a feszélyezettség érzete a létező legpozitívabb értelemmel bír. Nem is gondoltam, mennyi minden elfér ezen a pár négyzetméteren! Giora Bejach operatőr maximális helykihasználásának és a frusztrálóan szűk térből adódó közelképeinek hála a film végére úgy éreztem, mintha testközelből ismertem volna meg a tankot. Bőröm lüktet a forróságtól, a nyálkás, mocskos közeg taszít. Éppen annyit enged informálódni a külvilágról, amennyit a szereplők a periszkópon és a walkie-talkie-n keresztül. A szűkebbnél szűkebb képek pedig nem eresztenek; a tank foglyává lettem.

Az ok oka – Foxtrot

Furcsa kompánia várt benne; szerencsétlenül járt félnótások, akikben csak a honvágy közös. Megértem a helyzetüket, szánom az inkompetenciájukat; az egyik tüzér, ám képtelen lőni, míg a másik a parancsnokuk, viszont képtelen irányítani. Bizonyára kaptak kiképzést, de a harctér borzalmait látva elgyengültek. A kocsi fegyverének célkeresztjébe nézve szembesülök a harc okozta borzalmakkal, a civilek veszteségeivel, a katonák küzdelmével. Mindezek az orrom előtt zajlanak, a gyötrődő kintiek pedig a zsigereimre hatva, egyenesen engem néznek.

Elkeserítő belegondolni, hogy vajon hány ártatlan civil életét és szenvedését követeli a hadakozás. Ez a film ezeket a gondolatokat lovagolja meg. Egy elbaltázott akció közben egy, a napi rutinját végző idős férfi furgonját lövi telibe Schmulik. A leszakadt karú, békéért üvöltöző öreg haláltusájának a kegyelmet osztó parancsnok vet véget, majd ítélkezve fordul felém. Ez a fajta közelség helyenként nagyon hatásos, sőt a helyzet miatt indokolt is, hiszen a kendőzetlen valóság bemutatására hivatott. Néha viszont csak a rendező nem titkolt céljának eszköze; az érzelmeinket terrorizálja, amikor egy felrobbanó ház törmelékéből szinte tébolyodott nő lassan, tudatosan mászik bele az aurámba.

Lassított felvételek, hosszan kitartott szuperközelik, a tank lövegének objektív kameraként, illetve szubjektív nézőként való felhasználása segítik a teljes bevonódást ebbe a kilátástalan állapotba, amiből csak az emberi akaraterő jelenthet kiutat mind a szereplők, mind pedig a közönség számára.

Nyomorult helyzet, az hétszentség. A tét fokozódik, ahogy a háború egyre több sebet üt a tank páncélzatán, s vele hőseink ép eszén. Hiába a rövid, színes történetek a szereplőkről, mert bár a jellemábrázolást és árnyalást tökéletesen szolgálja, Schmulikékon már nem tudnak segíteni. Az idegösszeomlás túlságosan gyorsan bekövetkezik, miképpen a végkifejlet is. Az események percről percre más mederbe terelik a vizet. Kissé el is vesztem a részletek dömpingjében, s mire felocsúdtam zavaromból, már itt is van a napraforgómező, amire rátelepedett a háború mocska.

Első nagyjátékfilmjével merészet húzott Maoz a konzervdobozba zárt háborúval. Éppen emiatt a Libanon nem egy könnyen fogyasztható film. Nem tudott kitörni a fesztiválfilmek sorából, sőt egyesek propagandistának bélyegezve polgárpukkasztónak tartják, és még a kísérleti jellegét is kritikákkal illetik. Üzenete, lelkülete és a tisztes iparosmunka miatt viszont mégis tanulságos biográfiának számít. Megtekintése erősen ajánlott nemcsak a háborús történetek szerelmeseinek, de kezdő történetmesélőknek, filmkészítőknek is egyaránt, hiszen egy (sajnos) ezerszer látott történet rendhagyó megközelítése. A néhol döcögő dramaturgia és a tapasztalat hiányából fakadó hibák jó leckék az egyéni drámát középpontba helyező, saját élmények közvetítésére vágyó újoncok számára.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..