Rettegve vártam, Timur Bekmambetov hogyan tiporja sárba William Wylar elévülhetetlen klasszikusának még az emlékét is, de legnagyobb meglepetésemre a Ben Hur 2016-os remake-je korrekt film lett.
Az amerikai író 1880-ban jelentette meg a Ben-Hur: regény Krisztus Urunk korából című művét. A történet szerint Judah Ben-Hur, a gazdag zsidó család fia együtt nő fel Messalával, az árva rómaival. A becsvágyó légionárius nem áll fogadott testvére mellé, amikor azt hamisan gyilkossági kísérlettel vádolják. Ben-Hur gályarab lesz, akit egyetlen vágy hajt: visszatérni családjához és szerelméhez, Estherhez és bosszút állni a hűtlen Messalán – mindezt egy olyan korban, amikor egy Jézus nevű férfi a szeretetnek toboroz híveket.
A történetet először 1907-ben filmesítették meg, azóta négy egész estés mozi és egy minisorozat készült belőle, a legnagyobb hatású egyértelműen az 1959-es változat, ahol maga Charlton Heston alakította a címszereplőt. Ez a mára kultikussá vált mű a mostani verzió alkotóit is nagy mértékben inspirálta, elég csak ránéznünk az arénára, a kapcsolat nem lehet kérdéses. Bekmambetov nem egyszerűen merített Wyler kultuszfilmjéből, de sok mindent egy az egyben átemelt 21. századi művébe.
Természetesen nem fantáziátlan lopásról, hanem tisztelgésről van szó. Évről-évre tucatnyi remake készül, többségük egyenesen szégyenteljes, a kazah direktor azonban megfelelő alázattal nyúlt Lew Wallace történetéhez. De van-e létjogosultsága Wyler után bárminek a témában? Ami engem illet, az én kedvemért teljesen felesleges volt elkészíteni a legújabb változatot: az ’59-es Ben Hur – ami hazánkban alig pár hónapja gyönyörűségesen felújított változatban került ismét a mozik vásznára – a mai napig megállja a helyét: ahol kell, izgalmas, ahol kell, érzelmes; egyszerűen úgy jó, ahogy van. A szekérverseny nemcsak a maga korában számított pazarnak, a mostani verzióban sem lett látványosabb. Tudom azonban, hogy nem én – a korszaktól függetlenül fogyasztó filmfanatikus – vagyok a célcsoport, hanem az a nagy-nagy tömeg, aki számára elképzelhetetlen, hogy egy 1959-es filmet önszántából megnézzen. Márpedig ez egy olyan történet, amelyet minden kor gyermekének érdemes megismernie.
A kérdés csak az, mi jön át a 21. századi mozinézőnek Lew Wallace történetéből és értékrendjéből. Az biztos, hogy 2016-ban Judah Ben-Hur kalandjai minden eddiginél látványosabbak, azon ritka esetek egyike ez, amikor a 3D-nek van értelme. A tengeri csata tényleg lélegzetelállító, kétlem, hogy ezt bárki vitatná. De mi a helyzet a történet súlypontjaival? Bekmambetov és forgatókönyvírói, Keith R. Clarke és John Ridley igen erősen eltolják a hangsúlyt a Wyler-féle feldolgozáshoz képest. Mivel az új változat – gondolom a fogyaszthatóság kedvéért – pont 100 perccel rövidebb a klasszikusnál, nyilvánvaló volt, hogy valamit fel kell áldozni a sztoriból: Quintus Arrius történetszála esett végül ki a rostán.
Nem ez azonban az egyetlen változás. A legkevésbé örvendetes módosítás Jézust érintette. Wyler kínosan ügyelt rá, hogy a szent ember alakját egyfajta misztikumba tartsa, sehol nem mutatja az arcát, annál nagyobb hatást gyakorol azonban általa főhőse lelki fejlődésére. Bekmambetov ezzel szemben tudatosan bagatellizálja Jézust, nemcsak, hogy nem emeli ki a népből, de arcot is ad neki és hétköznapinak mutatja be – elképzelhetőnek tartom, hogy a ma emberének így könnyebben befogadható a karakter. Én azonban sajnálom, hogy ezzel a lépéssel Wallace történetének legfontosabb rendezőerejét gyengítik az alkotók. Jézus jelenléte most az egész filmben jelképes – pontosan ezért olyan meglepő a végkifejlet, mely a korábbiakhoz képest szinte túl erősen húzza alá Krisztus tanait. Felesleges túlzás volt így visszakanyarítani a filmet az eredeti gondolatkörhöz – hitelesebbnek éreztem volna – még ha ezzel az alaptörténet legfontosabb üzenetéről mond is le –, ha Bekmambetov az egész filmen végigvonuló politizálást és társadalomkritikát tartja meg az utolsó jelenetek fókuszában is.
Ettől eltekintve azonban nem éreztem, hogy az alkotók komoly hibát vétettek volna. Az új Ben-Hur szórakoztató és korrekt film, amely reflektorfénybe helyez néhány eddig csak a második sorban álló tehetséget is. Jack Huston, akit a Gengszterkorzóból vagy az Öld meg kedveseidből ismerhetnek a hazai nézők, remek választásnak bizonyult, hozta a kötelezőt, csakúgy ahogy partnere, Toby Kebell is, akire talán leginkább mint a szégyenteljes legújabb Fantasztikus négyesének Dr. Doomjaként emlékezhetünk. Persze néhány nagyobb név is feltűnik a stáblistán: Jézusként a brazilok egyik legfontosabb exportcikke, Rodrigo Santoro, Pontius Pilatusként az Egy háborúban és a Trónok harcában is remeklő dán szupertehetség, Pilou Asbæk és a sztár státuszához méltóan túlírt Ilderimként Morgan Freeman. Egy ilyen csapattól nem is várunk mást, mint tisztes megfelelést – meg is kapjuk, ami jár nekünk. A rossz pont megint csak a magyar szinkroné, s bár azt mondtam, a 3D nagyon is rendben van, én még azt is feláldoznám az eredeti hang kedvéért…
