Fókuszban Kritika

Superdwayne – Felhőkarcoló

Dwayne Johnson, a legjobb mai akciósztár vidáman végigzúz egy látványos, pörgős nyári akciófilmet: a Felhőkarcoló a popcornmozi szerethető példája.

Nyár van, nyár, és ez jó filmekkel jár: szórakoztató darabokkal, legyenek ritkák bár.

Merthogy a Felhőkarcoló az egyetlen nagyköltségvetésű amerikai mozifilm ebben a hónapban, ami nem folytatás/franchise. A sztori ugyan aligha eredeti, de legalább Dwayne Johnson, a legszerethetőbb kortárs akciószínész játssza benne Will Sawyert: a tökéletesen amerikai nevű ex-katona/ex-FBI kockázatbecslőt, akit a világ legmagasabb felhőkarcolójának jóváhagyására kértek fel, és persze árulások, gonosz tervek és lángok közepette találja magát családjával együtt.

Lezúzza D.J. az ellenséget még műlábbal is? Le hát. Felmászik száz emeletet a toronydarun? Fel hát. Elhisszük neki? El hát!

Mert Johnson tornyosuló akciósztár-fizikumával és hihetőre formált átlagember-arcjátékával éppen a nyári akciómozira termett. Abba a fajta filmbe – lásd még Halálos iramban-sorozat –, ahol a fizikát és fizikumot meghazudtoló abszurditások történnek, de még éppen nem szuperhős-mozi. (A határ persze elmosódik; Will Sawyer sok mindent megtesz ebben a filmben, amit Nolan például nem bízott volna Batmanjére.)

Ennek megfelelően tele is van a Felhőkarcoló őrültségekkel, de ezek, ígérem, nem zavarnak. Johnson percek alatt mássza meg a száz emelet magas daruvázat; oda se neki.

Mert aztán olyan jelenetben ugrik át róla a felhőkarcolóra, amitől az öledbe borítod a popcornt.

Insert kötelező Die Hard összevetés: épp a főszereplő és az ő képességei árulkodnak a két film közötti távolságról. Mindkettőben terroristák szállnak meg egy toronyházat, mindkettőben a család a tét, de Bruce Willis John McLane-je vérzett ott, ahol Johnson vértelen marad, és szenvedett ott, ahol Johnson csak megrándítja a vállát – a Felhőkarcoló komolytalanabb (és korhatár-barátabb) alkotás. Nem azért nézhető, mert műfaj-meghatározó teljesítmény, hanem mert remek ipari tudással összeállított hullámvasút.

Izgis hullámvasút. Szeretem, hogy üresjáratok sincsenek a filmben: mindössze száz perc, és jól kitöltik tartalommal.

Külön elismerés aztán az okos, kemény feleség karakteréért. Sarah Sawyer (Neve Campbell) nem szorul be a megmentendő hölgy szerepébe; maga is ex-katona és ennek megfelelően bánik el az útjába eső mookokkal. (A mook kifejezés – ledarálandó tömegellenfél – épp a hongkongi moziból érkezett, ahol gyakorlásra használt fabábut jelentett eredetileg, nagyon ideillően: egyetlen dolguk, hogy üssék őket.) Ebben a tekintetben halad a film a korral;

a damsel in distress tiltólistára került.

Sarah-nak köszönhető az is, hogy a Felhőkarcoló csaknem akkora hangsúlyt helyez a kompetens családra, mint amekkorát Dwayne Johnson gigasikerei, a Halálos iramban-sorozat. Így Johnson a szerepeivel (Jumanji, Baywatch) határozottan a családbarát akcióhős imázsát ölti magára. (Nem véletlen, hogy a rendezői székben az olyan családbarát, mégis tökös vígjátékokat dirigáló Rawson Marshall Thurber ül, mint a Családi üzelmek vagy a Központi hírszerzés – a főszerk.)

Filmipari értelemben a Felhőkarcoló a hollywoodi nagy keleti nyitás legújabb példája. Nemcsak arról van szó, hogy Hongkong a képzeletbeli helyszín (amúgy Vancouverben forgatták), de arról is, hogy Hongkong a világ legmagasabb épületének otthona a filmben, messze lekörözve Dubajt; hogy a hongkongi karakterek mind roppant kompetensek a munkájukban; hogy a hongkongi (azaz gyakorlatilag kínai) hatóságok egyszerre bölcsek és barátságosak – ami a valósággal szembesítve abszurdum –, és egyáltalán, a film úgy kezeli Kínának ezt a még mindig a Nyugat felé kacsingató függelékét, mint a régebbi filmek New Yorkot: a világ egyik magától értetődő fővárosaként. Kíváncsi leszek a kínai box office adatokra. (És arra, hogy mikor ugorják át a határt és helyezik a cselekményt először Sanghajba, szigorúan politikamentesen, a Párt iránti óvatos tisztelettel.)

Kontraszt az 1974-es Pokoli torony, az évtized legsikeresebb filmje és a katasztrófafilm műfajának egyik megteremtője. A Pokoli torony szintén a világ legmagasabb felhőkarcolóját gyújtotta fel az akció kedvéért, de abba a filmbe jó adag személyes dráma és a felelősségről szóló morális kérdés is bekerült – mert az egy ízig-vérig amerikai mozi volt, az ottani közönség etikai és narratív téren igen konzervatív ízlésére szabva. (És, ugye, Paul Newman, Steve McQueen, William Holden, Faye Dunaway és Fred Astaire szerepeibe karakterek is kellettek, szerződésben megszabott beszélt sorszámmal, különben sose vállalták volna; Dwayne Johnson nem ilyen válogatós.)

De a Felhőkarcoló nemzetközi mozi.

Ahogy írtuk sokszor, legutóbb a Jurassic World 2. esetében: „Hollywood gőzerővel kutatja azokat a témákat, amelyek bármilyen szociokulturális háttér nélkül az alapvető emberi kíváncsiságra játszanak rá. Innen jönnek a legnagyobb globális sikerek.” Tehát azonosítható kulturális sajátosságok nélküli, univerzálisan értelmezhető filmekre van szükség az iparág számára – az legalábbis úgy véli –, és ebből születnek a Felhőkarcolók, és nem születnek Pokoli tornyok és Die Hardok, és ezért játszódik a film Hongkongban.

Ami így nyáron még éppen nem baj, ha korrekt akciómozi az eredmény. A Transformersek is látványosan odadörgölőztek Kínához, de azok nézhetetlenek. Viszont egy ilyen csupasz, pörgős, laza filmet jó nézni csak a buli kedvéért is.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..