Kritika

Ő a világ legjobb fej csávója, vajon át akar verni? – Felnőttem, csacsacsa

A fiatal felnőttlét érző és vérző szívű krónikásaként Cooper Raiff immár másodszor tárja ki előttünk lelke mélységeit, ezúttal egy valódi sztárt, Dakota Johnsont kérve fel nem egészen viszonzott szerelme tárgyának. Megnéztük, imádni- vagy ütnivaló-e ez a szuperkedves srác.

Lehet-e még bármi újat mondani az „így jöttem” típusú felnövéstörténetek műfaján belül? A kérdés csalóka: egyrészt a coming-of-age drámák és vígjátékok toposzai a hosszú évtizedek alatt már kellően bevésődtek ahhoz, hogy ne legyen könnyű kimozogni közülük, másrészt viszont minden alkotó egyedi életúttal rendelkezik, így ha a saját tapasztalatai felé fordítja a kameráját, sosem lehet előre megmondani, hogy képes lesz-e új színeket festeni a palettára.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Cooper Raiff, az amerikai független film új üdvöskéje irigylendő magabiztossággal önti saját lelkivilágát filmes formába: nagyjátékfilmes debütálásában, az SXSW-n a zsűri nagydíját bezsebelő Shithouse-ban egy kora huszonéves, érzékeny srác beilleszkedési nehézségeivel szembesülünk a főiskolán, ahol aztán összekavarodik egy lánnyal egy Mielőtt felkel a nap-szerű, vagy még inkább a mumblecore irányzat párkapcsolati csellengéseit idéző éjszakán. Az idei Sundance-en vetített, majd az Apple TV+ által jó drágán megvásárolt Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth) mintha egyenes ági folytatása lenne a Shithouse-nak: főszereplőnkkel, a huszon-páréves Andrew-val a főiskolát követő vákuumban találkozunk, a srác az anyjával, öccsével és mostohaapjával lakik, gyorsétteremben gürizik, aztán talál egy nem túl jövedelmező, de élvezetes mellékállást bármicvók partifelelős ceremóniamestereként, és az egyik ilyen bulin megismerkedik egy nála idősebb nővel, Dominóval, akibe szép lassan, végzetesen beleszeret.

Raiff jelenleg huszonöt éves, két filmjében egyszerre töltötte be a rendezői, írói, vágói és színészi szerepeket – wikipediás utánajárás vagy interjúk olvasása nélkül is elég evidensnek tűnik tehát az önéletrajzi ihletettség.

Voltaképp mindegy, ténylegesen saját élményekből merít-e, vagy csak egy alteregót képzelt el magának, az eredmény ugyanúgy egyszemélyes show – viszont, teszem azt, Woody Allennel ellentétben Raiff nem neurotikus, mizantróp figuraként jeleníti meg magát a vásznon, hanem egy végtelenül jófej csávóként, aki mindig a legklasszabb dolgot mondja, aki kedves, empatikus, tisztelettudó, és oké, hogy rácsavarodik egy-egy lányra, de annyira szeretetreméltó, hogy együtt megyünk vele a szívfájdalmak felé.

Már aki. Raiff figuráival szemben joggal vethető fel, hogy szinte túl tökéletesek, és még ha meg is mutatja gyarlóbb, kicsinyesebb oldalukat, akkor is az lesz a végkicsengés, hogy piedesztálra emelte magát. Az az érzésünk lehet, hogy itt valaki át akar verni minket: míg a Shithouse főhősét a film második harmadában Raiff már előnytelenebb színekben, akaratos, passzív-agresszív mellőzött srácként is lefestette, a Felnőttem, csacsacsa szűk két órájában csak egy jelenetben undok egy picit, de másnap rögtön azért is bocsánatot kér. Fogalmazzunk úgy, hogy mind tudjuk, hogy Paddington a legjóságosabb teremtmény a földkerekségen, és nincs egy jellemhibája sem, de

ha a Paddington filmeket maga Paddington írta és rendezte volna, akkor elképzelhető, hogy valamelyest szkeptikusabban állnánk a tökéletességéhez.

Érdekes módon mégis kevésbé zavart Raiff önarcképe a második filmjében, mint a debütben: hiába próbált önkritikusabb lenni a Shithouse-nál, a happy endes zárlat zavarbaejtően csinálta vissza a „nice guy” toposz árnyoldalainak feltárása felé tartó dramaturgiai ívet, mintha Raiff megijedt volna, hogy túlságosan rossz színben tünteti fel magát. Tisztább lett a képlet a Felnőttem, csacsacsában: itt csak az a koncepció, hogy jó emberek jófej módon viselkedjenek egymással, és tényleg, minden egyes fontosabb szereplő maximálisan kedvelhető, még a romantikus párviadalban legyőzendő „harmadik félről”, Domino vőlegényéről is kiderül, hogy kicsit karót nyelt, de megértő és szimpi, nem a tipikusan irritáló romkom-ellenség.

A film mázlija, hogy sikerül megtalálnia azt a hangnemet, amiben ezek a karakterek nem giccses papírmasék, hanem valóban kedvelhetőek; ahol a mély és érzelmes beszélgetések nem egy önimádó forgatókönyvíró szépelgései, hanem jól megragadott, egyéni élethelyzetek, sok olyan apró nüansszal, amitől életszagúvá válnak még a független filmes feelgood pillanatok is, legyen szó Andrew és Domino autista nagylánya barátságáról, vagy egy alkalmi szex utáni dumálásról.

És noha Raiff főhősei elérhetetlen(nek tűnő) nőkbe szeretnek bele, ezek a női szereplők nem rekednek meg a vágy tárgyainak skatulyájában,

független, érdekes – sőt, a Raiff-alteregóknál jóval érdekesebb – személyiségük bontakozik ki a játékidő során. Főleg igaz ez Dominóra, akinek tekintetét, félmosolyait, testbeszédét Dakota Johnson tengernyi belső dilemmával, konfliktussal, összetett érzésekkel tölti meg. Nem manic pixie dream girl, és nem is az alkotó sérelmeinek valamiféle kivetülése. Vívódása a stabilitás és egy hirtelen támadt, erőteljes érzelmi kapocs között legalább annyira átélhető, mint Andrew sóvárgása.

Simán elképzelhető, hogy Raiff tovább terelgeti alteregóit a felnőttlét felé, ahogyan az is, hogy ezzel a két filmmel kimaxolta a kései nevelődéstörténeteit. Nem tudom, hány újabb fejezet kellene még ahhoz, hogy engem is elkezdjen idegesíteni a túlcsorduló kedvesség a Raiff-életműben, de egyelőre jó érzés megmelengetni a szívem egy olyan mikro-világban, ahol nemcsak a bánat elkerülhetetlen része az életnek, hanem a kapcsolódások örömei is.

A Felnőttem, csacsacsa az Apple TV+ kínálatában érhető el.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés