Paul Verhoeven visszatért! Az idén hetvenkilencet betöltő, holland rendező új thrillere, az Elle a jóléti társadalom felszíne alá hatol.
Bár a nevét a legtöbben a nyolcvanas-kilencvenes évek divatos szuperprodukciói miatt ismerik, Verhoeven a különféle elfojtások mozgóképes vizsgálatának rendkívül tapasztalt mestere. A Robotzsaru és a Csillagközi invázió ráadásul a filmtörténet leginkább alulértékelt társadalmi szatírái közé tartoznak, így aztán csak elsőre tűnhet meglepőnek, hogy témája és közege ellenére az Elle is egészen hasonló húrokat penget, mint az óriásbogarak vagy a géptestbe száműzött rendőr történetei. A provokáció pedig még mindig kimondottan jól áll neki.
A helyszín Párizs, nagypolgári lakás. A gazdag, egyedülálló üzletasszonyt egy maszkos betörő erőszakolja meg. Az erőteljes, zsigeri felütés után hősnőnk nyomozni kezd, a rape and revenge motívumát azonban gyorsan felülírja, hogy egyre inkább úgy tűnik, a nő nem levadászni szeretné az elkövetőt, hanem szeretné újra átélni az aktust. Verhoeven ravaszul lebegteti és nem fejti ki a hősnő belső és külső motivációit, ehelyett a különféle kapcsolatait kezdi feltérképezni.
Thrillerként az Elle épp azért lesz kevésbé érdekes és sikeres, mert az elkövető személye és a nyomozás aktusa tulajdonképp csak ürügy arra, hogy Verhoeven bemutassa a gazdag nyugati nagypolgárság rendkívül fullasztó légkörét. Hősnőnk baráti viszonyai ugyanolyan ellentmondásosak, mint az excentrikus anyjához vagy a fiához fűződő kapcsolata, akin ráadásul az erőszakos barátnője szó szerint uralkodik. Az egykori férj, a szerető, a fiú vagy a szomszéd egytől-egyig akaratgyenge, sodródó férfiak, ami egyfajta magyarázatot adhat a hősnő különös vonzalmára.
Az általános kórkép tehát találó, a hűvös, kimért felszín alatt rejtőző káosz egyre jobban fojtogatja a karaktereket. Verhoeven filmjének hiányossága inkább az, hogy ezt a találó kettősséget nem sikerül az egyének szintjén is megismételnie. Az Elle címének megfelelően a hősnő karakterrajzára épül, Isabelle Huppert pedig valóban zseniális az egyébként hozzá tökéletesen illő szerepben, a mellékszereplők nagyobb része mégis kissé tételszerű marad. Verhoeven keserűen nyilatkozik a kongóan üres, lefojtott világban létező női szexualitásról, ám számos figura és megpendített motívum mintha csak azért létezne ebben a történetben, hogy ezt az állapotrajzot még frappánsabban aláhúzza. Feleslegesnek hatnak olyan mellékszálak, mint például a nehéz gyerekkor felvillantása.
Verhoeven szerencsére nem veszi túlzottan komolyan magát, a humora most is épp annyira pimasz, mint a fentebb már említett filmekben. Annak ellenére, hogy tulajdonképp súlyos témáról és egy nemi erőszak áldozatáról van szó, egy éjfekete szatírát kapunk, erősen elgondolkodtató kérdésekkel. A mazochizmus, a szadizmus és az ösztön Verhoeven olvasatában az egyedüli igaz és valódi dolgok egy olyan világban, ahol látszólag minden adott. A nagy szabadságban csak úgy tud felszabadulni a hősnő, hogy szó szerint kirángatják a komfortzónájából és erőszakot tesznek rajta. Az Elle nem mentes az ellentmondásoktól, de éppen ezért érdekfeszítő és kimondottan energikus, fanyar darab.
