Kritika

Az igazi BDSM – A sötét ötven árnyalata

Valentin-napra időzítette A sötét ötven árnyalata premierjét a stúdió, de ez a film romantikus ajándék helyett maximum büntetésnek fogható fel. Lapos, eseménytelen, közhelyes és a legkisebb mértékben sem botrányos – olcsó exploitationnek túlságosan konzervatív, szerelmes melodrámának pedig teljesen érdektelen. 


Hirdetés

Hogy akkor mi A sötét ötven árnyalata? Igazi BDSM film. Bondage (kötözés), amennyiben a forgatókönyvíró kezei voltak megkötve, dominancia, amiben James Foley rendező büntet, szadizmus, amit a jóízlésű nézőn gyakorolnak, mazochizmus, ha az ember minden józan esze ellenére mégiscsak megnézi ezt a teljesen felesleges darabot. Az első rész, a középszerű A szürke ötven árnyalata Arany Málna-díjra érdemes alkotás volt, a folytatás viszont már arra se méltó.

Az E.L. James olcsó ponyvaként aposztrofált trilógiájának második kötetéből született A sötét ötven árnyalatának az a legnagyobb problémája, hogy nincs története. Gyakorlatilag egy valamire való konfliktus sincs a filmben, ha valami fel is merül, három perc alatt egy huszárvágással megoldódik. A trailer ígérte thrilleres elemek nyomokban sem találhatók, a felvillantott veszélyek olyan gyorsan elhárulnak, hogy nem is értjük, egyáltalán minek kellett felhozni őket. Az eddig csak tévés produkciókban dolgozó Niall Leonard forgatókönyvíró (btw a szerzőnő férje) nem vette észre, hogy médiumot váltott, és szappanoperás elemekkel tűzdelte tele sztoriját.

Sajnos nemcsak a mese, de a karakterek szintjén is elvérzik a film. A szereplők időről időre teátrális kirohanással intézik az ügyeiket, Christian Grey (Jamie Dornan) pedig még az előző résznél is röhejesebb: mint egy mérges óvodás, aki hisztizni kezd, ha elveszik a játékát. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de én nem így képzelem a 21. század ősmacsóját, akitől minden nő elalél. Tulajdonképpen jól illik hozzá a filmbéli, magam-sem-tudom-hogy-mit-akarok Ana (Dakota Johnson) – a kérdés csak az, mégis ki tud velük azonosulni.

És most nem a szexuális szokásokra gondolok. Mert bár azok állítólag mélységesen megbotránkoztatóak (emlékezzünk csak, hogy ausztrál és amerikai feministák tiltakoztak az ellen, hogy a film a családon belüli erőszakot népszerűsíti), a valóságban azonban egy kis fenekelés, meg bilincselés még közel sem meríti ki a szadizmus fogalmát – amivel egyébként a film dobálózik. Ana is könnyen beadja a derekát, Grey is folyamatosan azt kérdezgeti, hogy jó-e a lánynak, amit csinál – szóval aki abban reménykedik, hogy A sötét ötven árnyalata tippjeivel válik majd keménykezű dommá vagy remegő pillájú subbá, hát nagyot fog csalódni.

A film pozitívumait – csakúgy, ahogy az első részben is – a képek és a zene szolgáltatják. Danny Elfman muzsikája mellé remek kis romantikus dalcsokrot kapnak a nézők, ez akár még tényleg jó is lehet Valentin-napkor. A sötét ötven árnyalata másik győztese John Schwartzman. A Jurrassic World, a Banks úr megmentése és A csodálatos Pókember operatőre nagyon szépen kidolgozott képekkel, letisztult színekkel, tökéletes arányérzékkel munkálkodott a felvételek megkomponálásán. Sajnos azonban még kettejük munkája sem szolgáltat elég indokot arra, hogy bárki megnézze ezt a félrement alkotást.

[author_bio author=”kataorsolya”]

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x