Fókuszban Kritika

Paraunalmas jelenségek – Fényből fénybe

fényből fénybe 1

A Fényből fénybe című, szellemjárta művészfilm brutális és kijózanító erővel emlékeztet minket arra, hogy a filmfesztiválokon nem pusztán jó filmek vannak, hanem olykor nagyon rosszak is.

Mind ismerjük a „tipikus Oscar-film” kifejezést, amit azokra az alkotásokra használunk, amelyek érezhetően direkt olyan formában (és szinte csak azzal a céllal?) készülnek el, hogy telibe találják az Oscar szavazóbizottságának ízlését: sírós életrajzi filmek és nagyszabású musicalek, amik ugyan elnyernek pár fontosabb díjat, de évek/évtizedek múlva már senki sem beszél róluk. Ám ahogyan vannak tipikus „Oscar-filmek,” úgy léteznek tipikus fesztiválfilmek is. Legalábbis már sokadjára futok bele olyan műbe, amelynek elkészülése mögött azt a kizárólagos motivációt érzem, hogy juttassuk be egy filmfesztiválra. A veszélyt ködbe burkolózó hegyek szomorú gitárpengetéssel kísért nagytotáljai, illetve maguk elé meredő, bánatos arccal, élettelen dialógusokat előadó színészek jelzik.

Pontosan ezt az élményt nyújtotta Paul Harrill rendezése, a Fényből fénybe. Ez a rossz értelemben véve „tipikus fesztiválfilm,” amely

bő nyolcvan percen át próbálja elhitetni a nézőjével, hogy komoly, intim, emberi drámát lát, miközben igazából nem szól semmiről sem. Pedig szólhatna.

Richard (Jim Gaffigan) egy évvel ezelőtt, egy repülőszerencsétlenségben vesztette el a feleségét. Ám a férfi még mindig nem tud szabadulni a nejétől. Szó szerint: ugyanis úgy érzi, hogy a nő lelke még nem hagyta el a házat. Így felbérli a szabadúszó paranormális-nyomozót, Sheilát (Marin Ireland), hogy derítse ki: tényleg a felesége szelleme jár-e vissza a magányos házba.

Alaphelyzete szerint a Fényből fénybe lehetne akár egy Parajelenségekhez hasonló horror-thriller, ami hangos ajtócsapkodással próbálja ráhozni a frászt a nézőre. Az igazság azonban nem is állhatna a zsánerfilmes arculattól távolabb, pláne, hogy a film messze legfeszültebb pontja az a pillanat, amikor valakit megcsíp egy méh. De a film nem is a paranormális jelenségekkel foglalkozók, és magukat médiumnak hazudók felé tartott görbe tükör.

Holott a témában rengeteg potenciál, és izgalmas kérdés rejlik: például hogy etikus-e hazudni valakinek, ha épp ez a hazugság hozza meg neki a lezárás katarzisát? Nem is egy romantikus filmről van szó, noha egy félmondatban utalnak rá, de a két főszereplő között semmi ilyen irányú kémia nincs. És bár a cselekmény egyik mellékszála Sheila fiának kamaszkori szerelembe eséséről szól, ez legtöbbször inkább érződik időkitöltésnek, mint a történet szerves részének. A legkézenfekvőbb megoldás, hogy a Fényből fénybe a gyászról és a továbblépés szükségességéről szól. Ám a film nem igazán állít semmit (és még csak kérdéseket sem tesz fel) ezzel kapcsolatban sem.

Talán már érezhető, hogy mi a fő problémám Paul Harrill író-rendező munkájával: rengeteg példát tudok arra hozni, hogy micsoda nem ez a film, de az, hogy akkor mégis mi lenne, már totális rejtély előttem.

Elsősorban azért, mert a Fényből fénybe lezárása öncélúan bizonytalan. Paul Harrill egyszerűen nem hajlandó letenni a voksát a van szellem/nincs szellem kérdésben. A paranormálisnak tűnő eseményeket (az egyik lámpa vibrálása) egy vezetékeket megrágcsáló egér is okozhatta, ahogy az önálló életre kelő, de a túlvilági boldogságra utaló könyvlapokat is segíthette egy huzat. Ami pedig ezeknél is bosszantóbb, hogy a film címe a stáblista legördülése után éppen olyan értelmetlen marad, mint amilyen az elején volt. 

Hogy egy független, művészfilmes drámának nem feltétlenül kell ilyen ingerszegénynek és semmitmondónak lennie, arra remek példa David Lowery 2017-es Kísértettörténet című filmje. Ez az alkotás nem pusztán azért kézenfekvő összehasonlítási alap, mert nagyjából ugyanaz a választott témája (a gyász feldolgozása, és a túlvilági élet kérdései), hanem mert a Fényből fénybe egyik producere pont Lowery volt. Látszólag egy ligában is játszanak: lassú cselekményű, hasonló témájú, alapvetően az érzelmekre hatni akaró szerzői filmek,

megvalósításukban mégsem állhatnának távolabb egymástól.

A Kísértettörténet egy lassú film, még Paul Harrill művénél is lassabb, mégis ezerszer megkapóbb, emlékezetesebb és különlegesebb. Lowery alkotása egy komótosan kibontakozó, de hipnotikus vizualitással bíró film. Kevés dialógussal dolgozik, hiszen a képek erejével mesél. Egy lírai szépségű formabontó, kísérleti film, amelynek erőteljes vizualitása, és színészi játéka mögött számtalan gondolat bújik meg a gyászról és a múlthoz való ragaszkodás hiábavalóságáról. Az a közel tízperces vágatlan jelenet, amelyben Rooney Mara nem csinál mást, csak elfogyaszt egy pitét, több érzelmet tartalmaz, mint a Fényből fénybe egésze.

Az sem segít a helyzeten, hogy a Fényből fénybe szereplői is épp olyan sótlanok, mint maga a film. Mindegyiküket egyetlen jellemző határoz meg: Sheila unatkozó anya, a fia (Josh Wiggins) bizonytalan, az ő szerelme (Atheena Frizzell) okos, Richardnak pedig hiányzik a felesége, és ezért magányos. A probléma viszont nem is a színészekkel, hanem a szájukba adott szövegekkel és a sokszor érthetetlen színészvezetéssel van. Élettelen játékkal adják elő a jellegtelen vagy hiteltelen dialógusokat. Pedig attól, hogy egy film alapvetően melankolikus és reális szeretne lenni, még lehetne benne egy csöpp humor, illetve egy-két kreatívabb, emlékezetesebb párbeszéd. Paul Harrill írása és rendezése azonban teljesen mentes ezektől. Ez a probléma akkor a legszembetűnőbb, amikor a két fiatal közös jeleneteit nézzük: két egymással szimpatizáló tizenéves, úgy beszélget, hogy egymás mellett, előre meredve, mozdulatlanul ülnek a kanapén, miközben az alábbihoz hasonló, teljes komolysággal előadott dialógusok hangzanak el:

Lány: „Miért nem hívtál el a bálba?”
Fiú: „Mert nem állok készen arra, hogy feleségül vegyelek.”

Ennél az is jobb lett volna, ha a Fényből fénybe egy botrányosan manipulatív, keresztény propaganda lenne, hiszen akkor legalább állítana valamit, és lehetne róla érdemben beszélgetni. Jelenlegi formájában azonban bármelyik háromcsillagos hotel legolcsóbb szobájában függő, tömeggyártott festmény tartalmasabb vizuális élményt nyújt, és többet mond az életről, mint ez a film. A Fényből fénybe végeredményben egy olyan alkotás, ami miatt a művészfilm jelző sokaknál pejoratívvá vált.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..