Az első női képregényes csapatfilm, a Ragadozó madarak egy merész és szórakoztató kaland, ami leginkább Harley Quinn önmegvalósítása miatt lesz érdekes.
A DC-gonoszokat felvonultató 2016-os Suicide Squad: Öngyilkos osztag olyan pocséknak bizonyult, hogy a rajongók és a Warner Bros. egyaránt szeretne megfeledkezni a létezéséről. James Gunn már forgatja az egészet rebootoló The Suicide Squadot, Jared Leto Jokerjét pedig a néhány perces szereplése után leváltották a hamarosan Oscar-díjassá váló Joaquin Phoenixre. A David Ayer rendezte fiaskóból egyetlen ember tudott nyertesen kijönni: a Harley Quinnt alakító Margot Robbie, aki kérdés nélkül a film legnagyobb erőssége. Nem véletlen hát, hogy ő válhatott a következő antihős-csapat vezérévé, és bizony
ez a felállás már jóval ütősebbre sikeredett.
„A harlequin feladata az, hogy szolgáljon. Semmit nem ér a mestere nélkül.” – magyarázza a holtrészeg Harley Fekete Kanárinak az első találkozásukkor a Ragadozó madarakban. Ebben sok igazság van, hiszen a népszerű képregénykaraktert tényleg többnyire a Jokerhez fűződő viszonya határozza meg. A ’90-es évekbeli Batman-rajzfilmsorozatban debütáló Harley Quinnt Joker vonatkozásában ismerte meg a közönség, mivel lényegében a Bűn Bohóc Hercege teremtette őt: az Arkham Elmegyógyintézet pszichológusa Joker kezelése közben szeretett bele a betegébe, majd ő maga is félőrült bűnözővé vált.
A képregények a váltás pontos okára két választ is adtak: az egyik történet szerint a lány önálló döntése volt a rossz útra térés, a másik szerint pedig Joker belelökte őt ugyanabba a mérgező vegyi anyagokkal teli tartályba, ami belőle is bolondot csinált. A filmbéli Harley születése összemixelte ezt a két verziót: az Öngyilkos osztag flashback-jelenetéből kiderült, hogy önként ugrott a méreggel teli tartályba.
Azonban ahogy azt a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) kilométeres címe is jelzi, szakított az alvilági power couple, Harley pedig arra kényszerül, hogy újradefiniálja magát és megtalálja a Joker nélküli identitását. Ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyul, mert Joker védelmének megszűnésével hirtelen az egész város kezd rá vadászni, élükön a bűnvezér Roman Sionis-szal, azaz Fekete Maszkkal (Ewan McGregor), akit egy különleges gyémánt választ el attól, hogy gothami keresztapává váljon. Ez a gyémánt szolgáltatja a cselekmény MacGuffinját, vagyis azt a tárgyat, ami minden szereplőt mozgásba lendít: a bosszúszomjas Vadásznőt (Mary Elizabeth Winstead), a Sionis markában lévő Fekete Kanárit (Jurnee Smollett-Bell) és a férfi maffiaszervezetét megdönteni kívánó zsarut, Renee Montoyát (Rosie Perez). Az utcai tolvaj Cassandra Cain (Ella Jay Basco) pedig mindenki célpontjává válik, amikor egy hétköznapi zsebelés során lenyúlja a drágakövet.
A Ragadozó madarak nem a klasszikus csapatfilmes formulát követi, ugyanis ez első sorban Harley Quinn története.
Eleve ő a film össze-vissza csapongó narrátora, aki Deadpoolhoz hasonlóan önreflexíven és humorosan tálalja az eseményeket, kezdve a Jokertől való fájdalmas elválással. A képregények és a rajzfilmsorozatok Harley és Joker párosa a bántalmazó kapcsolatok mintapéldájává vált, és nem meglepő módon a feminizmus fokozatos térnyerése a geek popkultúrában oda vezetett, hogy napjainkra az ebből való kiszabadulás vált központi témává. A Ragadozó madarak mellett idén egy másik DC-alkotás, a Harley Quinn című rajzfilmsorozat is Joker hátrahagyásának folyamatát dolgozza fel, csak az utóbbival ellentétben a filmváltozatban már egyáltalán nem is szerepel az őrült bohóc.
Állítólag amikor Margot Robbie előállt az önálló Harley Quinn-film ötletével a Warner Bros. fejesei előtt, az első kérdésük az volt hozzá, hogy „Mennyit fog benne szerepelni Joker?”, ő pedig erre rávágta, hogy „Semennyit.” Ennek gyakorlati haszna, hogy nem kellett újabb adagot kapnunk Jared Leto rettenetes ripacskodásából, de ennél szimbolikusabb jelentősége is van a karakter teljes kiírásának: többé semmilyen mértékben nem veheti el a reflektorfényt Harley-tól. Persze a hatása továbbra is jelen van a lány életében, de már nincs hatalma felette.
Nemcsak Harley szabadult fel ezzel a filmmel, hanem maga Robbie is,
aki nem véletlenül állt be saját produkciós cégével a film mögé. A színésznő nem igazán tudott azonosulni az Öngyilkos osztagban bugyiban rohangáló és folyton Puddinról áradozó agyontárgyiasított Harley-val, ezért megpróbálta egy tényleges személyhez hasonlatossá tenni őt – miközben a különcségén nem esett csorba. Ehhez Harley-hoz hasonlóan ő is tehetséges nőket hívott segítségül: a forgatókönyvíró Christina Hodsont (Űrdongó) és a rendező Cathy Yant (Dead Pigs), a nézőpontváltozást pedig le se lehetne tagadni.
Már eleve a történet is a többszörös emancipációra épül fel: a fontosabb férfi szereplők egytől egyig seggfejek, az elnyomás pedig mindegyik hősnő életében jelen van. De nemcsak a konfliktusokban hangsúlyos a női szemszög, hanem a humorban, az öltözékekben (Harley új ruhatáráról külön ódát lehetne zengeni) és a csapatdinamikában is. Bár nem vádolhatjuk a filmet azzal, hogy túlságosan visszafogottan tálalná a férfiuralommal való leszámolást, az új Charlie angyalaival ellentétben itt
nem pusztán a feminizmussal akarják eladni a filmet.
A Ragadozó madarak ugyanis simán megállja a helyét a képregényfilmes dömpingben. Az univerzum sorsát eldöntő háborúk után kifejezetten jó látni egy földözragadt képregényfilmet, ahol hús-vér emberek küzdenek meg hús-vér emberekkel. A Ewan McGregor által megformált nárcisztikus és neurotikus Fekete Maszk sokkal szórakoztatóbb, mint a mogorva és véresen komoly gonoszok többsége, és miközben jókat lehet rajta nevetni, kiszámíthatatlan agressziójával végig félelmetes ellenség marad.
Az akciójelenetek nincsenek nyakon öntve egy nagy adag CGI-jal, mégis látványosak és változatosak:
hőseink vízben, ködben, kokainfelhőben és vidámparki kísértetházban küzdenek meg az ellenséggel, és az R-besorolásnak köszönhetően a verekedéseknek súlya is van, hiszen tényleg törnek a csontok és folyik a vér. Azt pedig különösen felszabadító érzés látni, ahogy a csajok természetfeletti fizikai erő nélkül is sorra rúgják szét a feléjük tornyosuló, nagydarab verőemberek seggét.
A Rekviem egy álomért és a Csillag születik operatőre, Matthew Libatique olyan Gotham City-t varázsol elénk, ami tényleg úgy néz ki, mintha Harley fejéből pattant volna ki: egy igazi őrült forgatag, tele furcsa alakokkal, élénk színekkel és magyarázó firkákkal. A vizuális megjelenés mellett a zene is fontos szerepet játszik a hangulat megteremtésében: az Öngyilkos osztag erőltetett slágerlistájával ellentétben itt sokkal ügyesebben lettek megválogatva a dalbetétek (leszámítva az It’s a Man’s Man’s Man’s Worldöt, ami már elég elcsépeltnek számít), a film zenéjét szerző Daniel Pemberton (Pókember: Irány a Pókverzum!) pedig olyan ütős Harley-témát írt, ami vetekszik Wonder Womanével.
A Ragadozó madarak akciófilmként és Harley (f)elszabadulástörténeteként működik igazán jól, csapatfilmként már kevésbé.
A többi szereplő nem igazán kap Harley mellett kibontakozási lehetőséget, ráadásul a film nagy részét külön töltik, és mire pedig végre összeállnak, már búcsúzhatunk is tőlük. A film megpróbál két legyet ütni egy csapásra, és összevonja Harley önmagára találását a csapat összeállásával, de végső soron egyik narratívát sem sikerül tökéletesen kivitelezni. Az őrült tempó, a pimasz hangnem és a változatos karakterek viszont így is simán elviszik a hátukon a filmet, ami ha nem is vezet nagy katarzishoz, remek szórakozást nyújt két órán keresztül.
A Ragadozó madarak is alátámasztja, hogy a Warner/DC jó döntés hozott, amikor elengedték a Marvel univerzumos felépítésének kényszeres utánzását, és helyette elkezdtek sokkal nagyobb szabadságot biztosítani a filmjeik rendezőinek. Hiába a kötődés az Öngyilkos osztaghoz, a Shazam!-hoz és a Jokerhez hasonlóan a Ragadozó madarakon is érződik a szerzői szabadság, továbbá egy különálló filmnek tekinthető, ami a minimális kikacsintásokat leszámítva nem akar visszautalni korábbi DC-filmekre vagy felvezetni a folytatásokat. Harley ugyan elvileg visszatér a The Suicide Squadban, de a Ragadozó madarak tökéletesen működik egy kerek egész történetként.
