Kritika

Szadisták földjén – Festett madár

Az Oscarra nevezett, cseh Festett madárban hiába tűnik fel Stellan Skarsgård, Harvey Keitel és Udo Kier is egy-egy kisebb szerepben, ez még nem menti meg a filmet az öncélú erőszaktól és az egyhelyben toporgástól.

A külföldi sajtóban gyakran lehetett találkozni azzal az igen megtisztelő és nagyfokú várakozást gerjesztő jelzővel, hogy a Festett madár egészen tarkovszkiji. Attól viszont, hogy valami hosszú, fekete-fehér és szlávul beszélnek benne, még nem lesz egy Iván gyermekkora vagy egy Andrej Rubljov. De még egy Kárhozat sem. Önmagukban az emblematikus stílusjegyek nem hordozzák a gondolatiságot, nem képviselnek markáns életfelfogást vagy világértelmezést. Receptre nem lehet nagy volumenű művet készíteni, bár érthető, hogy az alapanyagot látva a kritikusok szeretnek már három perccel a főcím után tweetben name-droppingolni. Ok, megvan, ezt is megfejtettük.

Pedig a Festett madár talán nem is állhatna messzebb Tarkovszkij filmjeitől. A rendkívül hatásvadász, megkérdőjelezhető eszközökkel élő cselekmény célja olyan sekélyes és közhelyesen semmitmondó, hogy

a három órás játékidő valódi tortúra a nézőnek.

Lehetne érvelni, hogy a Jerzy Kosinski azonos című, (ál)önéletrajzként promotált regényéből készült adaptáció csak hűen követi a forrást, de már azt a művet is érte kellően sok vád a történelmi hiteltelenségtől kezdve a plágiumig. Nem kell azonban, hogy a könyvet ért kritikákat hangoztassuk a filmváltozattal kapcsolatban, mivel azok nagy része ebben az esetben értelmetlen, vagy már akkor is az volt. A film önmaga jogán is bírálható.

Az persze igaz, hogy a rendező, Václav Marhoul változata egy az egyben vászonra konvertálja az írott anyagot, így lényegében mindkettőről ítéletet lehet mondani, már ami a cselekmény létjogosultságát illeti. A németek elől az eldugott kelet-európai tanyavilágba menekített kisfiú a szülei nélkül, egy idős asszonynál próbálja túlélni a világháborút. A néni hamar meghal, így a kisfiúnak faluról falura vándorolva kell boldogulnia, mindig más és más ismeretlen felnőtt kénye-kedvének kiszolgáltatva. A film így gyakorlatilag egy három órán át tartó,

gyomorforgató, értelmetlen szenvedéspornó, amiben minden kegyetlenség megtörténik, amit az ember el tud képzelni,

szerencsére nem mindig a kisfiúval, de általában az ő szeme láttára. Az „üzenet” pedig már 20 perc után érthető: a háborúban nem a harcok a legrosszabbak, hanem az elállatiasodott, ördögi tettekre képes emberek, akik bárkit kivetnek maguk közül, ha az valamiben más, mint ők.

Az erőszak erőszakot szül, az egyik adja tovább a másiknak, egy ilyen világban pedig a legártatlanabb is bemocskolódik előbb vagy utóbb. Egymás megalázása és legyilkolása az egyetlen interakciós mód az emberek között, és az egyetlen konfliktuskezelési eszköz. Ennyi szenvedés mellett még ezt a mizantrópiát is elviselni tényleg emberpróbáló feladat, és bármennyire furcsa, unalmas is. Az erőszak sulykolása és ismétlődése kiszolgáltatott, halálközeli létállapotot és atmoszférát teremt, amely önmagában azonban nagyon kevés.

A redundáns kegyetlenkedések pont ellenkező hatást váltanak ki: elidegenítenek és érzéketlenné tesznek.

Az ilyen filmek örök kerékkötője, hogy az egyszerű, szinte didaktikus üzenet hamar nyilvánvalóvá válik, az egymást követő események pedig nem alakítják tovább a következtetéseket. Aki csak az ember gyűlöletét akarja megmutatni ország-világ előtt, az miért csinál ebből egy monstre vesszőfutást? Nyilván azért, mert a nézőjét is utálja. Ennél több tartalom nincs a Festett madárban, még ha szokatlan karaktereket is tesz meg annak az egy-két pozitív szereplőnek, vagy ha amúgy az egész film végkicsengése is pozitív irányba hajlik. (Ide tartozik egyébként, hogy Marhoul – a gáláns békéltető szerepében – elkészítette az első interszlávul beszélő filmet. A szláv nyelvekből létrehozott, mesterséges nyelvvel venné elejét annak, hogy a néző bármelyik kegyetlenkedő szereplőt azonosítsa egy-egy nemzettel. Kosinskinél ezek a szereplők még egyértelműen lengyelek voltak.)

Az öncélúnak tűnő erőszak azért meg tudja találni a maga értelmét, mint például Haneke körülbelül egész életművében, ahol a brutalitás a film médiumáról általában és a nézői befogadásról is képes mondani valamit, de kommerszebb filmet is idézhetünk: az Eljő a napunkban a Festett madárhoz nagyon hasonló alkotói attitűd bontakozik ki, csak éppen ott van tét és fokozatosság. Nyilván tetszés szerint lehetne még rengeteg nagyszerű művet idesorolni a filmtörténetből Pasolinitől Noéig, nagyjából azonban mindegyik a Festett madár ürességét húzná alá.

Nem tudom, kinek van erre szüksége, vagy ki érzi úgy, hogy a három óra játékidő után közelebb került valaminek a megértéséhez, de számomra ez csak

fölösleges nyomasztás és sokkolás.

Ami pedig még problematikusabbá teszi a filmet, az a sok helyen dicsért operatőri munka és az esztétizáló, kontrasztos vizualitás. Valóban közel az egyetlen erénye lehetne ez a filmnek, de ilyen téma mellett a stílus is visszás, mintha fennköltnek tartaná a halált és ezt a rohadó, ember-embernek-farkasa-világot; mintha az alkotók szadista módon gyönyörködnének saját maguk és a mi pusztulásunkon. A könyv tartalmát is mitologikus magasságokba emelik egyesek, a filmnél pedig szintén megfigyelhető ilyen irányú szándék: alvilági vándorlás ez egyik kínzótól a másikig, az epizódokat pedig csak a hóhérok nevei választják el egymástól.

A pokoljárás motívuma azonban még nem tesz semmit sem mitologikussá, mert nem magyarázza a világot vagy benne az embert. Ez csupán a förtelem ábrázolása a förtelem kedvéért. Mint ilyen, egyébként lehet hatásos, csak akkor az egy szinten van a jó pornóval.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com