Minimalista, ám részleteiben tündöklő alkotásként a Steve Jobs éppenséggel a címszereplő filozófiáját tükrözi – annak ellentmondásaival együtt. Lenyomhatjuk-e a fogyasztó torkán a saját világlátásunkat?
Férfi áll az esőcsíkozta ablak előtt, és azt kiabálja: a művészek viszik előre a világot, nem a kézemelgető szavazógépek – és aztán felemelkednek a kezek, és őt kirúgják az állásából, az életét jelentő cégtől, letaszítják a poklokba, hogy harmadnapra feltámadjon és megváltsa az emberiséget – ilyen képe lehetett Steve Jobsnak önmagáról. A film ezt a képet is megtartja, és a kívülállók józanabb rálátását is. Emberré teszi az ikont, akiről négy éve bekövetkezett halála óta ez a második életrajzi film.
Steve Jobs halála „Hollywood számára megteremtette a lehetőséget, hogy még akkor forgathasson róla életrajzi filmet, amikor a neve erőteljesen benne van a köztudatban” – írtuk már a film előzeteséről. (No és ott a 2013-as biográfia-katasztrófa is Aston Kutcherrel: azt nem volt kihívás felülmúlni.) A forgatókönyvet a Sony kérésére Aaron Sorkin írta (A szikla, Az elnök emberei, Charlie Wilson háborúja, A közösségi háló, Híradósok), és a forgatókönyv bizony kivételesen bátor lett.
A Steve Jobs hagyományos életrajzi út helyett mindössze három eseménysort mutat be a főszereplő életéből (szinte valós időben): az utolsó perceket Jobs három nagy pillanata, a Macintosh, a NeXT és az iMac G3 bemutatója előtt. Sorkin az emberi konfliktusok köré építette a forgatókönyvet – minden alkalommal megkísértik Jobsot személyes ördögei, a hitetlenek ügyefogyottsága és saját esendősége, és neki fél órája van elrendeznie családot, szoftvert, igazgatósági társakat és önmagát. Steve evangéliuma: ha hiszel benne, sikerülni fog!
De mivel a valóságban nem gyűlhetett össze Jobs életének minden problémája percekbe, a film inkább életrajzi fikció, semmint valódi biográfia. Itt rejlik a gyöngéje: Jobs élete túl ellentmondásos, túlságosan ki van szolgáltatva a nézőpontoknak, tehát a film felfogása is vitatható. Jobs vajon látnoki innovátor vagy felelőtlen kalandor? Érzéketlen vagy realista? Egomániás – vagy csakugyan mindig, mindenben igaza van? A film ugyan nem foglal állást, és alaposan bemutatja a véleményeket minden oldalról – de néha olyan előrelátást tulajdonít főhősének (különösen a NeXT fejlesztésében), ami valószínűleg nem volt meg benne.
Sorkin azt nyilatkozta: még ha nem is valós eseményeket írt meg, a portréja „fer”, a lelkiismerete tiszta. „A film egy festmény, nem egy fotó” – mondta. Szóval, ha az események nem is hűek, vajon a karakter az?
„Steve együttérző oldalát nem ábrázolták” – mondta Edwin Catmull, a Pixar elnöke. „A filmbeli Steve Jobs nem az az ember, akit ismertem. Sorkin kiválogatta és felerősítette a legrosszabb vonásait” – háborodott fel Walt Mossbert újságíró. Ezzel ellentétben Wozniak azt mondta, a filmet látni olyan volt, mintha magát Jobsot látná. És valóban magával ragadó a látvány még azok számára is, akik sose látták az ikont élőben: Fassbender alakítása mágikus (jelölték is az Oscar-díjra Legjobb férfi főszereplő kategóriában – egyébként Kate Winsletet is Legjobb női mellékszereplőként).
A három szakaszt egyre fejlettebb technikával forgatta Danny Boyle. Az elsőt szemcsés 16 mm-en, a másodikat elegáns, meleg 32 mm-en, a harmadikat pedig egy tiszta képvilágú digitális Arri Alexával készítette, és a szín- és formavilág is a megfelelő időszakra utal (a harmadik szakasz színei például a beérkezett Steve Jobs és az érett Apple választásait idézik). A látványtervezés egy életrajzi filmhez képest szokatlanul dominálja az alkotást: absztrakt állításokat tesz Jobs életszakaszairól, keretbe foglalja a konfliktusait, és néha direktben illusztrál – néhányszor egyenesen mozivászonná válik egy-egy fal. (Ahogy a dizájn is dominálta az Apple-termékeket; erre az analógiára film rá is játszik pl. az alkalmazott betűtípusokkal.)
Ez a kreativitás, Fassbender lenyűgöző alakítása, Danny Boyle dinamikus rendezése, Sorkin bátor életrajzi fikciója – a Steve Jobs film nagyszerű darab lett, élmény a maga humorával, intelligens párbeszédeivel, intenzitásával. Minimalizmusa – hely, idő, cselekmény klasszikus hármas egysége – Jobs szellemiségét idézi. És az is, ahogyan kihasználja a helyzetet: az aktualitást és az ellentmondásosságot. De a „festmény, nem fotó” válasz kevés ahhoz, hogy megnyugtassa az embert a film ábrázolásának hűségében. Túl sokan panaszolják, hogy a festmény éppenséggel eltorzította a valóságot. Steve Jobs még filmként is ellentmondásosnak bizonyul.
[author_bio author=”havasmezoi”]
