Kritika

Beszéld az argót! – Finestkind

finestkind-ben-foster

Brian Helgeland kagylóhalászokkal foglalkozó, családi bűndrámája egy óceánparti amerikai kisvárosba kalauzolva bizonyítja be, hogy a matrózéletnél nincs szebb a világon. A Finestkind régimotoros szemlélete és fiatalos lendülete miatt akkor is üdítő alternatíva a látványfilmekkel szemben, ha giccses romantikájával maga is elemelkedik a valóságtól.

Bár pályafutását mind forgatókönyvíróként (Rémálom az Elm utcában 4. – Az álmok ura), mind rendezőként (a Mesék a kriptából antológia egy epizódja) a horror műfajában kezdte, Brian Helgeland a 90-es évek, és az ezredforduló megbízható kismestereként mindig is a bűnfilmek világában mozgott otthonosan. Kifejezetten mozgatják a bűn útjára lépő vagy bűnbe sodródó kisközösségek, gondoljunk csak a gyilkos rendőrökre Los Angeles-ből (Szigorúan bizalmas), a gyerekkori traumáktól terhelt férfibarátságra Boston külvárosából (Titokzatos folyó) vagy épp a fosztogatókra a sherwoodi erdőből (Robin Hood). Hasonlóképp vonzódik Helgeland azokhoz a férfihősökhöz, akik hétköznapjaikat hivatásuk szerint bennfentes szabályok szerint élik, és a társadalom láthatatlan tagjainak számítanak. A Hajsza a föld alatt főszereplője például a New York-i metró lefokozott forgalomirányítója, legújabb – forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett – filmje pedig kagylóhalászokkal foglalkozik. A Finestkind ráadásul épp az Atlanti-óceán partján fekvő New Bedfordban játszódik, abban a Boston közeli kikötővárosban, ahol Brian Helgeland a gyerekkorát töltötte.

A Finestkind története rögtön két kisközösségről szól, és mindkettő gyújtópontjában a határait felelőtlenül feszegető hajóskapitány, Tom (Ben Foster) áll. Az egyik csoportot az indulatait nehezen kezelő férfi köré gyűlő, összetartó legénység jelenti, a másikat pedig a darabokra szakadt, tagjaival nehezen kommunikáló családja. Ám amikor Tom jogi tanulmányok előtt álló féltestvére, Charlie (Toby Wallace) úgy dönt, a nyár során kipróbálja a matrózlétet, mindkét közösség életét jócskán felbolygatja. És még az is lehet, hogy Tom nehéz természetű apja (Tommy Lee Jones) is kénytelen lesz a tettek útjára lépni és érzelmeit kifejezni.

A halászok, kikötői munkások viszonylag jól reprezentáltak az amerikai filmtörténetben: mindenesetre ha felbukkannak, mindig izgalmakat tartogatnak és a tenger frissességét hordozzák magukban. Helgeland filmje kapcsán az üdítő hatás ugyan nem marad el, de ne számítsunk A rakparton neorealizmusára vagy a Drót 2. évadának tényfeltáró hangvételére.

A Finestkind talán a Viharzóna szemléletéhez áll a legközelebb, amennyiben nem tagadja el a nehéz sorsot, de romantizálja, giccsbe ágyazza a matrózlétet.

Nyilvánvaló, hogy e hozzáállás mögött a rendező gyermekkori nosztalgiája is állhat.

Ily módon bár a Finestkind az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb, leszakadó régiókkal foglalkozó, amerikai trendjéhez is becsatlakozhatna, végső soron mégis arra jut, hogy rohadt jó dolog matróznak lenni. Egyik oldalon állandó életveszély, alulfizetettség, vállalkozók általi kizsákmányoltság, a kitörés szüntelenül ott lebegő vágya, sőt családi drogbarlang és csempészet. A másik oldalon adrenalindús kalandok, természetközeli élmények, a bajtársias közösségi hovatartozás és a kétkezi munka örömével átitatott férfiélet. New Bedford miliője nem valószerű, inkább színes-szagos, egzotikus.

Sokáig nem is igazán lehet tudni, hogy hová is szeretne kilyukadni a Finestkind. Kalandfilm lesz belőle a tengeren? Esetleg katasztrófafilm? Egy kanadai határátlépés ügye és Charlie jogász háttere kapcsán egy ponton még tárgyalótermi film is kerekedhetne belőle. Kissé zavaró, hogy nagyjából egyórás játékidő után sül csak ki, hogy a bűnügyi motívumokkal ötvöződő családi dráma lesz a befutó. De abban a hektikus egy órában is van valamiféle fiatalos lendület.

A film keretét ugyanis egy beavatástörténet adja. A pályaválasztás küszöbén álló Charlie korántsem biztos abban, hogy a jogi egyetem lesz a megfelelő számára, a féltestvére iránt érzett szoros kötelék és a New Bedford-i munkásemberek mindennapjai ugyanis valódi élményeket és igazi életet tartogatnak. Az ő lelkes szemén keresztül ismerjük meg a kikötőt, az óceánt, az ő alázatával és tiszteletével tanuljuk meg a kagylóhalászat csínját-bínját – a Finestkind valóban nyújt egy ötperces, realista gyorstalpalót a szakma fontosabb munkafolyamatairól.

A srác számára a halászat tényleg nagybetűs KALAND!

Helgeland nem spórolja a játékidőt az élményektől, amik közé éppúgy befér a bárka körül úszó bálnák hangja, a mentőcsónakban sodródás vagy egy fékevesztett autós száguldás egy átszexelt éjszaka után életed szerelmével (Jenna Ortega) a kikötőből már kifutott hajód felé.

A film dramaturgiailag kifejezetten izgalmas címe is igazából a beavatástörténethez kapcsolódik. A „finestkind” egyrészt az idős apa hajójának neve, aminek sorsa egy idő után a film mozgatórugójává válik, másrészt viszont egy matrózok által használt kifejezés.

Ahogy egy legénységen belül zajló beszélgetésből kiderül, a „finestkind a szavak svájci bicskája,” a szövegkörnyezettől és a kifejezés használójától függően „bármit jelenthet a cooltól a baszd megig.

Tehát a szó a kikötői argó egyik nyelvi eleme, amit csak a New Bedford-i közösség szerves tagjai érthetnek meg és használhatnak érdemben. És valóban, a film során bő tízszer elhangzik a „finestkind” különböző szereplők szájából és más-más kontextusban, míg végül a fiú – a családi egység áldozatokkal teli megteremtődése és a kipróbált matrózlét után – giccstől sem mentesen, de átélhető módon ordítja a világba a közösségi hovatartozást jelző szót.

A Finestkind végső soron a halászlét romantikus meséje, ami a férfibarátság erős kötelékéről éppúgy szól, ahogy apák és fiúk, illetve a vérségi kapcsolatok elszakíthatatlanságáról. Nem véletlen, hogy Jenna Ortega csöppnyi termetével és szűk, kis gatyáival kilóg abból a férfias miliőből, amihez a markáns jelenlétű Ben Foster, az izgága Toby Wallace és a dörmögő Tommy Lee Jones rutinból hozzájárul – bár a színészlegenda bálnát utánzó pillanata azért finoman szólva is meredek!

finestkind

Brian Helgeland – Charlie válaszútjához illeszkedve – igazából egy alternatívát kínál a nézők számára: családról, bajtársias kötelékekről pénzorientált látványfilmek (Örökkévalók, Halálos iramban 10.) vagy színészközpontú, a valósághoz jobban kötődő zsánermesék kapcsán szeretnénk gondolkodni?

A megfelelő mérlegelés érdekében a rendező oldschool mód rokonszenves vonásokat is bevet.

Apa és fia eredendő konfliktusát szavak helyett kezdetben dekomponált snitt-ansnitt párral és nagy térközszabályozással érzékelteti. Tommy Lee Jones feleslegességérzetét pedig azzal jellemzi, hogy a férfit az egykor a kikötőt védő, ma már használhatatlan ágyúk közé állítja. Erotika terén megenged magának olyan balul is elsülhető, mégis működőképes szófordulatokat, hogy „Like me lower” – ráadásul Jenna Ortega szájából. A bűnügyi szál beindulását követően pedig mer váratlan erőszakkal élni az egyik matróz terhes felesége kapcsán.

Kétségtelen, hogy a Finestkind cselekményvezetése szeszélyes, mint az óceán, hangneme pedig fluktuáló, a film sokszor a saját szabályait sem tartja be, a mondanivalót pedig Tommy Lee Jones agyonbeszéli egy erőteljes, de valahol hatásvadász tetőpontban. De ezerszer szívesebben nézek egy olyan régimotoros és lendületes filmet, amiben a hitelesség ugyan csak csírában van jelen, mégis élettel teli kisembereknek szurkolhatok. Mert közéjük tartozom. Úgyis mondhatnám: finestkind.   

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com