Végtelenül aranyos és megdöbbentően tökös kislány Moonee, a Floridai álom főszereplője, aki a Disneyland melletti lepukkant motelben éli a szegények felhőtlenül boldog életét. Most akkor sajnálnom kéne vagy mi van?
Mi sem bizonyítja jobban az amerikai filmművészetben zajló változásokat, mint hogy a Flordiai álom ott van az Oscar-díjra esélyes filmek között idén. A Holdfény díja mérföldkő volt a hollywoodi filmesek útkereső folyamatában. Az elismerés közel sem volt alaptalan – szerintem is az év legjobb filmje volt a Barry Jenkins alkotása –, a jelentősége mégis abban állt, hogy egy olyan filmet méltattak, ami még évekkel ezelőtt is legfeljebb a szakma egy bizonyos rétegét foglalkoztatta volna. Évtizedekkel ezelőtt pedig elképzelhetetlen volt
A Floridai álom helyszíne kvázi azonos a Holdfényével, a hangsúlyváltozás folyamatában betöltött szerepe azonban közel sem olyan jelentős. Mérföldkőnek nem nevezhető, fontos állomásnak azonban igen. Jelen esetben egy olyan szociodrámáról van szó, amely nem hajlandó követni a műfaj meghatározó narratíváját. Sean Baker rendező már a megelőző filmjében is ezt tette: a Tangerine Los Angeles lepukkant negyedében játszódott karácsonykor, főhősei pedig transznemű prostituáltak voltak. Lesújtó helyzetük ellenére a karaktereket a direktor nem szánalommal közelítette meg, a főszereplők igenis pozitívan látták a világot. Bár a film amiatt vált híressé, hogy az egészet iPhone-nal forgatták, valójában nem (csak) a stílusa volt különleges, hanem a látásmódja is.
Baker szakít minden narratívával, ami a szegénységábrázolására jellemző. Egyáltalán nem dramatizálja a fókuszpontba állított szereplők nehézségeit, ugyanakkor azt sem állítja, hogy az életük a szegénység ellenére (vagy éppen annak folytán) boldog. Az ötévesforma Moonee (Brooklynn Prince) egy útszéli motelben él Disneyland mellett. Napjait a környék felfedezése tölti ki, az ott élő gyerekekkel keres kalandokat, bosszantja a lakókat – különösen a karbantartó Bobbyt (Willem Dafoe) –, és lényegében semmi gondja nem akad az életben. Anyja (Bria Vinaite) egyedül neveli, a heti bérleti díjat alkalmi módszerekkel, de mindig megoldja. Igazából számára sem tűnik nehéznek az élet.
A történetleírásban már megmutatkozik a film legnagyobb furcsasága: valójában nincs klasszikus értelembe vett bonyodalom.
A Floridai álom szereplői olyanok, mint a békák a lassan forralt vízben – úgy haladnak a pusztulásba, hogy azt észre sem veszik.
Az egész élethelyzet már-már idilli. Nyár van, süt a nap, játszanak a gyerekek. Sehol a szociodrámákra oly jellemző nyomasztó légkör, a megélhetés fojtogató küzdelmének nyoma sincs.
Mintha az American Honey céltalan karaktereit látnák gyerekként. Az álmok nélküli Amerikában célok sincsenek már, mert a fennmaradás Magyarországból nézve teljesen érthetetlen módon szinte garantált. Az anya és a lánya létének elviselhetetlen könnyűsége szinte irigylésre méltó (?), ellenpontja a karbantartó Bobby, aki ebben légüres térben egyfolytában robotol. Willem Dafoe remek alakítást nyújt a szerepében, de szerencséje is van a kiválóan megírt karakterrel, ugyanis Bobby a többiekhez hasonlóan szintén nem egy sablon figura. A munkahelyi nehézségei ellenére nem törik meg, a bosszantó vendégek kívánságainak dacára nem keseredik meg.
A Floridai álom a nézőnek szegezi a kérdést: most akkor melyikük élete a rosszabb? Az állandóan dolgozó, de sehova nem jutó munkásé vagy az egészet telibefosó, értékvesztett nincsteleneké?
Sean Baker megközelítése egyedi, de a történet kibontakozása nem az. A rendező voltaképpen a fantasyk elbeszélésmódját adaptálja egy szociodrámába. Emlékezzünk vissza, mennyi film volt, ahol a főszereplő kisgyerek az élet tragédiái elől egy képzelt világba menekül! A faun labirintusa, a Híd Terebithia földjére vagy az Ahol a vadak várnak mind erről szóltak. A Floridai álom hasonló ívet követ akkor, amikor a nézővel már sejteti, amit Moonee még egyáltalán nem tud, vagyis az anya elkerülhetetlen bukását. Az utolsó jelenet pedig már-már konkrét utalás a fantasytörténetekre.
A lezárás azonban némileg csorbítja a film első felének értékeit, a végkifejlet válaszai tompítják a kérdéseket. Az egyértelmű, hogy a Floridai álom nem való mindenkinek, de összességében azt éreztem, hogy akármelyik irányból is közelítem meg a filmet, hiányérzetem marad. Ennek ellenére fontos és nem utolsósorban élvezetes film a Flordiai álom, jelentősége pedig az amerikai függetlenfilm útkeresésében megkerülhetetlen.
