Kritika

Hallgasd, milyen szépen sistereg a máj! – Flux Gourmet

Bajban vagyok a Flux Gourmet-val, mert bármennyire is élvezetes a film különálló részleteiben, és bármennyire is rajongok Peter Strickland egyedi látásmódjáért, sokkal felszínesebb, mint a rendező korábbi munkái.

Aki látott már Peter Strickland-filmet, az nagyjából el tudja képzelni, mit várhat a Flux Gourmet-tól. A Berberian Sound Studio, a The Duke of Burgundy és az In Fabric rendezője legújabb munkájában is hozza azt a „stricklandes”, bizarr audiovizuális élményt, ami minden művére jellemző, és ez még úgy sem feltétlenül baj, hogy egyre inkább megnyilvánulnak ennek a formának a korlátai.

Mindegy, hogy gyilkos démoni ruháról vagy szadomazochista szerepjátékokat kitálaló leszbikus párról forgat, Strickland filmjeiben benne van az a fajta jóleső kiszámíthatatlanság, ami egyrészt bármilyen eszement ötlet megjelenésének megágyaz, másrészt folyamatos intellektuális és érzéki izgatottságban tart. Érthető okokból ellenben

épp az öntörvényűség zárja önmagukba ezeket az egyébként gyönyörködtető, kimunkált műveket, amik fontos témafelvillantásuk ellenére is túlzottan leválnak a mi valóságunkról.

A Flux Gourmet egy fiktív zenekarnak a rendező életéből merítő ál-életrajzi filmje. Pontosabb lenne azonban experimentális előadóművészekről beszélni, hiszen a Trónok harca Brienne-jeként ismertté vált Gwendoline Christie vezette kastélyszerű művészeti intézményben olyan kollektívák működnek, akik az ételek elkészítése közben keletkező zajokat manipulálják ASMR-előadássá. Egy ilyen úgynevezett catering bandben alkot Strickland kötelező múzsája, Fatma Mohamed karaktere és az Asa Butterfield és Ariane Labed által alakított szereplők, a közöttük bonyolódó személyes és művészi feszültségek pedig lassan robbanáspontig hevítik ezt a különös világot.

A kollektívát vezető és a többieket dominálni igyekvő Elle di Elle (Fatma Mohamed) minden, közönség előtt történő élő fellépés során egyre inkább az extremitás felé tolja az előadást saját fizikai performanszával, mert lételeme az emberekből kiváltott bárminemű reakció bekebelezése. Számára a megbotránkozás is jobb, mint az érdektelenség, ezért nem riad vissza a sokkoló elemek használatától sem. Amikor kiderül, hogy az intézményben dolgozó írót (aki a film komikusan búskomor narrátora is) nem múló puffadás és bélgáz kínozza, Elle di Elle őt is beveszi a produkciójukba,

így lesz része az ételek hangjának a férfi végbéltükrözése is.

Bármennyire is valószerűtlennek tűnik a filmbeli tevékenység, ételek hangjából zenét készítő együttesek valóban léteznek, a ‘90-es években maga Strickland is alapító tagja volt az ezzel a módszerrel alkotó Sonic Catering Bandnek. Így amit a Flux Gourmet-ban látunk, az valóban így működik, a Sonic Catering Band tagjai – akik a film hangdizájnjának megtervezésében aktívan részt vettek – konkrétan a filmben látott eszközöket használják hangok rögzítésére és manipulálására. A narrátor-szereplő bélproblémái és az étkezéssel összefüggő egészségügyi problémák persze már a film szüleményei és sokkal inkább Strickland meghökkentésre hajlamos attitűdjéből erednek.

Létezik tehát ez az elvont alternatív univerzum csupa olyan dologgal tele, amiért Strickland szenvedélyesen rajong. Már a Berberian Sound Studio is a különböző tárgyakkal, ételekkel kiváltott zajszinkront emelte központi elemmé, ez a Flux Gourmet-val szinte fétissé válik. Stricklandtől amúgy sem áll távol a fetisizálás, ami az In Fabric-ben egy fogyasztói termékre, a ruhára összpontosul, a The Duke of Burgundy BDSM-játékaiban pedig konkrétan a film témája lesz és dramaturgiaformáló szerepet kap. De ugyanilyen fétis a több filmben megjelenő giallo-formavilág iránti vonzódás is.

Ez a mítoszteremtés nem szokatlan a mozi világától, és még úgy is feltűnő jelenség Stricklandnél, hogy saját bevallása szerint próbálja azt elkerülni. Valójában egész alkotói stílusa (a filmek stílusa) akaratlanul is ezt valósítja meg.

Szokták Stricklandet a „furcsa görög hullám”, vagyis a görög új hullám vonulatához mérni,

amelynek legismertebb képviselője Lanthimosz – Strickland maga egyébként félig görög származású és a Flux Gourmet író-narrátora is görögül szólal meg – és valóban igaz, hogy Lanthimosz hasonlóan bizarr világai is önmagukba fordulóak. Nála olyan érzelmi gyomrosokat él át a néző a karakterek kicsavart drámái miatt, hogy azokhoz lehetetlen nem kapcsolódni. Stricklandnél viszont a karakterek viszonyrendszerei csak ritkán központiak – talán csak az elsőfilm Varga Katalin balladája kivétel ebből a szempontból. Sokkal fontosabb szerepet kapnak nála a vizualitáson kívüli érzéki tapasztalatok, mint a hallás és a tapintás; az idő kristályos természete, mely képes kimerevíteni és rotálni az eseményeket; és persze a szociális interakciókat domináló performanszok előtérbe helyezése.

A Flux Gourmet-ban Elle di Elle sokkolni vágyik, amit személyes traumája mozgat. Az alkotás számára a megtisztulás, a katarzis átélése is egyben. Ugyanígy a többi szereplő is múltbeli tapasztalatokat dolgoz fel az alkotásban, amikben közös, hogy mindegyik valahogy az ételekhez kapcsolódik. Stones, az író-narrátor (Makis Papadimitriou) súlyos gasztrointesztinális tünetekkel küzd, mely minden étkezéssel egyre gyötrőbbé válik. Mindegy tehát, hogy gyönyör- vagy szenvedésforrás az ételek fogyasztása, az étkezés olyan tevékenység, aminek mindenki életében kulcsfontosságú szerepe van – még ha nem is tudatosítjuk azt.

Az étkezés asszociációs dimenziói szinte kimeríthetetlenek, így a szimbolikus értelmezések gazdag terepét nyújtják. A személyes érintettség mellett valószínűleg ezért is választotta Strickland a Flux Gourmet terepének az ételt. A bevitel és megtisztulás folytonos körforgása a töltekezés, gyarapodás, illetve a szükségtelentől való megszabadulás összjátéka. Magamhoz veszem, amire szükségem van, de megválok attól, ami hátráltat. A purgálás így válhat a sérelmektől való megszabadulás eszközévé, vagyis az elsősorban érzelmi jellegű katarzis elősegítőjévé. (Strickland származása mellett a katarzis is egy ok a görög karakter szerepeltetésére.) A szükséges tápanyag felvétele az éltető elemek abszorpcióját jelenti, és az alapvető kötődéshez, a törődéshez kapcsolódik, mely annál szélsőségesebb formában jelenik meg, minél kevésbé volt része benne az egyénnek. Így jutunk el a falánksághoz és ennek fordítottjaként a diéta szükségességéhez, amennyiben pont, hogy túlzó volt az érzelmi kötés.

De legtágabb értelemben a szocializálódáshoz, a kapcsolatok kiépítéséhez fűződik az étkezés, mely felveti a társadalmi szerepek kérdését is az étel viszonylatában.

Ki az, aki főzhet és kitől várják el, hogy mindenképpen főzzön? Az ételhez való viszony hamar a hatalmi viszonyok kereszttüzébe helyez, és ez a Flux Gourmet másik központi rendezőelve.

A szereplők egytől egyik szerepeket játszanak, és nem csak a mozgókép önreflektív értelmében. A zenészek közönség előtt játszanak a filmben, de egymás felé sem mutatják meg valódi arcukat. Mindenki hatalmi játszmákba keveredik, amikben a kontroll és a dominancia megszerzése az egyetlen cél. Az eszköz a művészi önkifejezés és produkció, amely mintha varázslatosan értelmet teremtene ebben a kiszámíthatatlan világban, de ami sokszor mégis másodlagossá válik a mindennapi küzdelmekben. Ilyen szempontból a Flux Gourmet a művészvilág hangos szatírája.

De ezúttal sem lehet szó nélkül hagyni a tipikus stricklandi idő-és érzékelésábrázolást.

Az izolált, szinte időn kívüli szereplők és cselekmény – legyenek benne bármennyire is felismerhető korszakokhoz köthető elemek – a kimerevített, megállított létállapotot jelzik, melyben kísértetekként járnak vissza a múlt kulcsszereplői.

Ezért annyira fontos kérdés a trauma a Flux Gourmet-ban, mert a megfagyott idő reciklált részecskéi a jelennel minduntalan elvegyülnek. Egyfajta kimerevedő sztázisállapot jön létre az egész játékidő alatt, melyben pont ezért – az idő fogva tartása miatt – az érzékekre, a testi tapasztalatokra irányul a figyelem. Az emésztés és a bélműködés szükségszerű, időnként kellemetlen hatásai kiemelik a táplálkozás nagyon is anyagi jellegét, ami az ételek hangjaiban még sokkal kifinomultabbnak és éteribbnek tűnt.

A probléma számomra ott kezdődik, hogy az érzéki tapasztalatok, amelyek testközelbe hozzák a film textúráit, összességében mégis túl kevésszer bukkannak fel és szélsőségesen reflektálatlanak is maradnak. A Flux Gourmet a hangok és zajok libabőröztető hatásával felfedezetlen territóriumokat nyitogat, és akár ízlelési és szaglási ingereket is felidézhet. Ezek az elemek viszont túl lazán léteznek egymás mellett és túl önkényesen jelennek meg, értelmetlenné téve az értelmezést is. Bizarr a film, persze, és talán a legkomikusabb is Strickland rendezései közül, de valahogy még többre vágytam ebből a furcsán abszurd világból, többre vágytam az ételekkel való zenélésből is, és azt reméltem, puszta látványos-hangzatos showelemnél több dramaturgiai funkciója, egyáltalán jelentősége lesz a sonic cateringnek – főleg, hogy Strickland ezt első kézből ismeri.

Mi szerepe van például Elle di Elle-nek, a banda frontemberének a zenélés tekintetében? Semmi, attól teljesen független fizikai performanszt produkál a bécsi akcionisták szellemében. Látványos, meghökkentő, még érthető is, de a főzészenéhez nem kapcsolódik jobban, mint bármilyen más előadás. Miért fontos egy hangokkal operáló társulatnál egy férfi végbéltükrözése? Nem lenne érdekesebb mondjuk az emésztéssel kapcsolatos hangok beemelése a főzés hangjai közé? Ehelyett ez is egy esetlegesen kapcsolódó (vizuális!) performansz. Lehet ez művészi döntés következménye, persze, hogy önmagában az ételek hangja kevés kifejezőerővel bír, de

ha Strickland sincs meggyőződve arról, hogy ez elég egy filmhez, akkor engem sem fog tudni meggyőzni, hogy a Flux Gourmet jól működik filmként.

Ne kérjük számon a Flux Gourmet-n a karakterek igazi mélységeit, ez egy más jellegű film, rendben van. De akkor miért fontos Stones orvosi problémája (ami a film végére elveszíti korábban megteremtett ezoterikus jellegét)? Mik a mellékszerepek funkciói? Strickland tényleg a producerekkel való alkotói küzdelmet örökíti meg az intézményvezető személyében? És mire jó az orvos karaktere a gegen kívül? Miért a véletlen oldja meg a filmet, ha egyébként az egész narratíva szervezőelvében nem dominál a véletlen? Ezeket az inkoherenciákat nem oldják fel az egyébként fantasztikus elemek és az érzékletes jelenetek.

Strickland a saját mítoszát teremti: a Flux Gourmet bizarr játékosságának felszínén túljutva az ő alkotói hozzáállásához, attitűdjéhez, filmkészítési nehézségeihez, érvényesülési küzdelmeihez és folytonos meghökkentésre törekvéséhez jutunk. Ez a mítoszképzés ilyen nyíltan egyik korábbi filmjében sem nyilvánult meg, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó az irány. Hiába van tele a Flux Gourmet olyan eredeti ötletekkel, mint a művész és a közönség orgiasztikus egymásra találása, vagy a hangtorzító berendezés miatt kirobbanó komikus szerzői háború, ha közben a karakterek pusztán csak funkcionális célt szolgálnak. Sokkal jobb, ha Strickland hagyja az extravagáns figuráit érvényesülni ebben az egyébként is abszurd közegben. A korábbi egyedi világlátású filmjeiben ez így volt, a Flux Gourmet-ban sajnos kevésbé.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com