Kritika

És mégis nevetnek – For Sama

For Sama

A friss Európai Filmdíjas For Sama valódi, „utcán talált” kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével, amikor egyik napról a másikra kell eldönteni, hogy itt maradunk, de bármikor meghalhatunk, vagy elmegyünk és… bármikor meghalhatunk. Közben meg konkrétan ránk szakad az ég.

A For Sama egy fiatal szíriai riporternő, Waad Al Kateab családi videója is lehetne, ha a lányának, Samanak készülő felvételek nem az Assad elleni felkelés, és az azt követő, polgári lakosságot célzó szisztematikus megtorlások alatt születnének. A szabadságért folyó harc azonban átalakít mindent, pillanatról pillanatra változó helyzetekhez kell alkalmazkodni, a halállal kell körtáncot járni, az ostromlott Aleppóból pedig nem marad más, csak por és hamu. A For Sama évek könnyes és véres küzdelmeit mutatja be az elnyomással szemben, miközben egy család túlélésének története helyett egy egész nemzet emlékkönyvévé és kopjafájává válik. A néző pedig szembesül a lehetetlen döntéshelyzetekkel, amelyekbe minden háború sújtotta terület lakossága kényszerül: a menekülés és maradás, az ellenállás és a feladás, az élet és a halál kérdéseivel.

De nem is olyan problémamentes egy katasztrófa dokumentálása. A háború borzalmait esztétizáló és a halált idealizáló ábrázolásmód mindig zsákutcát jelent a kataklizmák és romlásba dőlő emberi sorsok bemutatásában:

a tömegek halálához vezető körülményeket és a rettenetes emberáldozatokat eleve ábrázolhatatlannak tartjuk.

Olyannak, amelyek túl felfoghatatlanok, az értelem számára túlságosan feldolgozhatatlanok, hogy konkrét valójukban szembesüljünk velük. Ezért kénytelenek vagyunk hárítani, eltávolítani ezeket az élményeket magunktól, például azzal, hogy költőien, fennkölten, a legvégső pusztulást tagadva valahogy mégis szépen rögzítsük őket mozgóképen. A játékfilm ennek fokozottan ki van téve (ezért is volt olyan elementáris erejű a Saul fia ellenpéldája), de gyakran a dokumentumfilm sem tud menekülni a hazug eufémizmus elől. A For Samanak úgy sikerül elkerülnie ezt, hogy eleve valós időben forgott, mintegy szemtanúként-elszenvedőként kezelve a kamerát, és nem egy előre kigondolt koncepció határozta meg a struktúráját.

Más ok is hozzájárul ahhoz, miért nehéz súlyos témákról forgatni. Manapság az emberek ingerküszöbe érezhetően magasabb. A ma információáradatában, ahol minden nap utat kell vágnunk magunknak az álhírek, tévhitek, a félretájékoztatás és a propaganda dzsungelében, egy-egy borzalmas történés már nem csapja ki a biztosítékot. Hozzá vagyunk szokva a vészjósló hírekhez: katasztrófák, háborúk, menekültek, kivégzések, pusztuló természet. Minek kelljen, hogy érdekeljen még egy kép, még egy tudósítás, még egy film? Lehet, hogy egyébként sem igaz semmi belőle, gondosan megtervezett médiafogás az egész, amit a háttérből irányítanak a láthatatlan emberek, aki egyébként is szeretnek a háttérből irányítgatni és megvezetni.

És akkor mégis beüt valami a kollektív tudatba, mintha a sok félrebeszélés és elfojtás szorítása között egy szelep gejzírként kipattanna, magával sodorva a mélyből egy emblematikus jelet,

ami egy egész kor szimbóluma, a válság szimbóluma lesz.

Ilyen volt a hírhedt kép a sokkos állapotban, véresen, porosan ülő arab kisfiúról. Az a kép egy időre átszakította a közöny gátját, a For Sama pedig olyan, mintha annak a szívszorító képnek az időben kiterjesztett mása lenne, mintha azt a képet néznénk a kisfiúról másfél órán keresztül, és közben egyre mélyebbre látnánk az emberi szenvedésbe.

Az első percektől kezdve szívfacsaró, végtelenül szomorú és megrázó, amikor a korábban még gyógyító orvosok, szaladgáló gyerekek, imádkozó nők a következő percben élettelenül fekszenek. A sokktól pedig pár másodpercre a néző is elfelejt levegőt venni. Érezni a kamera mögött álló rendezőnő tehetetlenségét és rettenetét, ahogy lefagy a holttestek előtt, amikor nem tud sem mozdulni, sem elfordulni.

Az élet egy hajszálon múlik, igazi trauma ez.

És egyre inkább érezni a megerősödő hitet is, amely célt ad a maradék életnek: hogy ezt bármi áron, de rögzíteni kell, a gyerekemnek, a külvilágnak, mindenkinek. Hogy történhet meg ilyen csak úgy? Hol romlottak el a dolgok? És ha a mi csendes ki életünkben ez megtörténik, mi az, ami ne történhetne meg ezután? A túlélők reakciója még kibírhatatlanabb, mint a halottak látványa – az életbe vetett hit vész el, amikor cselekvő emberek rogynak össze a felfoghatatlan teher súlya alatt és csak mereven bámulnak maguk elé.

De a szenvedés mellett egyre inkább belelátunk a túlélés és a remény természetébe is. Mert a For Sama a szörnyűségek mellett megmutatja a hétköznapi élet örömeit is. Hiába alakítanak át mindent a homokzsákokkal eltakart ablakok, a szétbombázott utcák, a folyamatos robbanások és az óvóhelyre való menekülés félelme, az ember mégis ember marad: gondoskodni kell a gyerekekről, főzni, dolgozni, ellátni a sérülteket és szerelmesnek lenni.

A háború halálos viharfelhői alatt csobognak tovább halkan az élet erei.

Kisgyermek éli túl a háborút és új élet fogan a romok között. Minden küzdelmes nap, minden dokumentált kép megérte, mert van kinek tovább adni. Nem mellesleg a szülőket is a dokumentálás aktusa segíti a túlélésben.

A film előtt ülő szemlélődő szintén érzelmi sokkban van, és amikor már a könnyei is kicsordulnak, veszi észre meglepődve, hogy a vásznon a szereplők mégis nevetnek. Érdekes kontraszt jön létre, amely szembesít az események mérhetetlen tragédiájával és azzal, hogy mindezzel együtt lehet élni. Romok között, friss élelmiszer nélkül, az ég felé fordított vigyázó szemekkel, a kimerültség határán is tudnak viccelni. Kicsavart, a háború borzalmaiból eredő humor ez, amin normális körülmények között inkább szörnyülködnénk, de itt a helyzeten való felülemelkedést, lényegében a halál kinevetését jelenti. Hogy egyáltalán, hogy mégis lehet nevetni.

A film legközelebb január 27. – február 2. között lesz látható a Budapest International Documentary Festivalon.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya