Kritika

Fordítva a lovon – Robotzsaru

Robotzsaru (RoboCop, 2014)

Robocop-2014-closeupÖregszünk. Ennek ékes bizonyítéka, hogy gyerekkorunk filmjeit remake-ek formájában látjuk viszont a mozikba, egyiket a másik után. A csalódások hosszú sorát gyarapítja a Robotzsaru is, ami pedig az év egyik legnagyobb ígérete volt…

Mert ugye akár jó is lehetett volna. Ha valamire tényleg ráfért a leporolás, az a Robotzsaru. Paul Verhoeven ‘87-es filmje nem véletlenül vált kultuszfilmmé, sok tekintetben ma is megállja a helyét, a technikai fronton azonban bizony erősen megmosolyogtatónak hat. Éppen ezért örültem a feldolgozásnak: egy erős történet egy még erősebb látványvilággal új klasszikussá avathatja a remake-et. A gond csak az, hogy nemcsak hogy nem kapott erősítést a sztori, hanem egyenesen rajta vesztett. Az eredetileg remek sztoriért cserébe csak egy sort of látványvilágot kapunk, ami messze nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy ne kezdjünk ásításba már a film felénél.

still-of-gary-oldman-and-joel-kinnaman-in-robocop-2014-large-pictureJosé Padilha 2014-es verziójában három forgatókönyvíró sem tudott Michael Miner és Edward Neumeier eredeti könyvéhez foghatót kreálni: megfordították a dolgok folyásirányát, és technikával próbálták kitölteni az új történetben tátongó űrt. Az alaphelyzet hasonló az eredetihez, egy balesetet szenvedett rendőr (Joel Kinnaman) testét felhasználva cyborgot alkotnak, ami egyesíti az ember és a robot előnyeit. Míg az eredeti mese szerint a rendkívül érzéketlen Robotzsaruból lassanként tör elő az emberi oldal, az új változatban éppen az emberi tényező elnyomásán dolgozik a Dr. Robert Norton (Gary Oldman) vezette tudóscsoport. Alapvetően nem lenne gond az újragondolással, ha a film végigfuttatná az első fél órában felvetett problémákat, és ténylegesen megvizsgálná a helyzet által felvetett erkölcsi és érzelmi kérdéseket. Az ígéretes kezdetet azonban nem követi izgalmas folytatás, mind a fordulatok, mind a moralizálás tekintetében a készítők hamar rövidre zárják a dolgot, és bot egyszerű történettel, sematikus karakterekkel, érzelgősséggel és csak közepesen érdekes akcióval próbálják betömni a néző száját. Az egész filmre a középszerűség jellemző – éppen ezért nagyon meglepő, milyen erős, A-listás szereplőgárda jött össze a produkcióhoz. Michael Keaton és Samuel L. Jackson rutinból tolják a teljes játékteret nélkülöző feladatot, az egyetlen, akinek egy leheletnyit is érdekes a feladata, Gary Oldman. Rajta kívül azonban nem akad senki, akire érdemes lenne egy csöppet is odafigyelni. Ha az eddig kevésbé ismert Joel Kinnaman Alex Murphy szerepétől várta a nagy áttörést, szerintem most erősen csalódott. Hozzánk hasonlóan.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Jelenleg a Filmtekercs Vizuális Kultúráért Egyesület alelnökeként a Filmtekercs offline rendezvényeiért és partnerkapcsolataiért felel. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya