Kritika

Keleti bosszú nyugati tájakon – Az idegen

Az agyatlan, felturbózott akciófilmek mostani dömpingjében különösen jó nézni egy olyan filmet, mint Az idegen (The Foreigner). Ami remek érzékkel hozza vissza azt a korszakot, amikor a műfaj nem félt intelligensebb, csendesebb és karakter-centrikusabb lenni.

Jackie Chan státuszát, mint harcművészeti és akciófilmes legenda nem sokan kérdőjelezik meg. Viszont azt se lehet letagadni, hogy az elmúlt években nem sokat tett hírneve öregbítéséért, mert úgy látszik az idő nemcsak a mozdulatait lassítja le, de már abban is gátolja, hogy olyan filmeket válasszon, amik jó, ha tizedannyira szórakoztatóak, mint korai műveiei (a jó isten mentsen mindenkit az olyan rettenetektől, mint pl. a Kung Fu Yoga).       

Komikusmesterünk évtizedenként körülbelül 2-3-szor vállal be egy komolyabb hangvételű szerepet, és ezek a drámaibb váltások valahogy mindig a legjobb pillanatban találják meg. A komor tragikummal teli Újabb rendőrsztoriban alkoholista nyomozót játszott, aki addigi karaktereinek teljes antitézise volt. A Leszámolás Tokióban erős társadalomkritikájával és a kínai-japán ellentét boncolgatásával szintén újszerű terep volt számára, ahogy most a terrorizmus fenyegetettségre való reflektálás is Az idegenben. Chan pedig ismét bizonyítja, hogy még 60 fölött is vannak tartalékai mind fizikailag, mind színészileg. Utóbbi viszont nemcsak rá lesz igaz, hanem Pierce Brosnanre is, párosukból pedig egy szintén elfeledettnek hitt rendező, Martin Campbell hozza ki a nem várt maximumot. Mindhármuknak a legjobb időben jött ez a film.

Ngoc Minh Quan (Jackie Chan) már két évtizede éli az átlagemberek életét Londonban, neveli kamasz lányát és vezeti éttermét. Ezt az átlagéletet egy törtmásodperc alatt zúzza szét egy ír szakadár terroristák által végrehajtott bombamerénylet, ami egy tucat másik emberrel együtt a lányával is végez. Quannak viszont abszolút más elképzelései vannak a gyász feldolgozásról, mint az átlagembereknek. A kezdeti sokk után azonnal elkezdi felkutatni a merénylet elkövetőit, ami elvezeti őt Észak-Írország miniszteréhez, Liam Hennessy-hez (Pierce Brosnan).

Hennessy megpróbálja minél gyorsabban lepattintani magáról a jelentéktelennek kinéző, középkorú kínait, de hamar rádöbben, hogy nem egy egyszerű gyászolót fogott ki Quan személyében. Ellenkezőleg: egy magasan képzett, egykori katonát, aki ha kell zsarolással, csőbombákkal és egyéb drasztikus eszközökkel követeli az igazságot. Mert Quannak annyi év után ismét küldetése lett: a pokol legmélyére küldeni mindenkit, aki elvette tőle az utolsó dolgot, ami a normális életet jelentette számára.

Könnyen gondolhatna az ember arra, hogy Liam Neeson kortárs akcióihoz hasonlóan Jackie Chan is tankként fog átmenni mindenkin, aki az útjába kerül, de szerencsére Az idegen ennél jóval okosabb és visszafogottabb, mint az Elrabolva és annak egyre pocsékabb folytatásai.

Hennessy karaktere által (akinek legalább akkora, ha nem nagyobb súlya van a sztoriban, mint Quannak) sokkal inkább egy erősen politikai töltetű thrillert kapunk néhány látványosabb akciójelenettel, nem pedig egy faék egyszerűségű mészárszéket. Örülhetünk, hogy a közéleti és politikai paranoiára való reflektálás terepe sem a forgatókönyvet jegyző David Marconinak (A közellenség), sem pedig Campbell-nek (A sötétség határán) nem ismeretlen. Így a tárgyalások, politikai manőverezések és machinációk legalább annyira feszültek, mint Quan gerillaháborúja Hennessy és emberei ellen. A két történetszál pedig egymásra ható kölcsönhatásban vannak: ahogy Quan eszközei egyre durvulnak, úgy a sarokba szorult Hennessy is egyre kétségbeesettebb módon próbálja a szakadárok hollétét meglelni, tíz körömmel kapaszkodva egyre csorbuló vezetői tekintélyébe.

Az is figyelemreméltó, hogy a macska-egér hajsza egyik résztvevője sincs a morális skála végpontjai felé tolva, vagyis nem az abszolút jó harcát láthatjuk a velejéig gonosz ellen. Nacionalista érdekek, hatalmi játszmák és személyes sérelmek hálózzák át a szereplőket, akik nem félnek akár egymást is a farkasok elé vetni. Különösen igaz ez Hennessy-re, aki sokáig tényleg egy meggyengült, bajtársai szerint „megpuhult” politikus képét mutatja, hogy aztán az egyre fokozódó nyomás következtében már meg se próbálja egykori sötétebb, brutálisabb oldalát kordában tartani. Quan fájdalmát, ami vérbosszúját motiválja, átérezzük, de Campbell okos módon még őt se emeli piedesztálra. Sőt Brosnan karaktere által ki is mondatja, hogy bár Quan célban egy fokkal nemesebb szándékú, de eszközeiben ő se sokban különbözik azoktól, akikre vadászik.

Jackie Chan és Pierce Brosnan színészileg késői karrierük csúcsát hozzák itt. Chan esetében nyoma sincs annak a Buster Keaton-i harcművész-bohócnak, akit generációk óta ismerünk. Ráncokkal barázdált arca, hamuszürke haja, beesett, táskás szemei mögött egy fizikailag élő, de lelkileg halott embert látunk, akit már csak a háborúban belé nevelt „megkeresni-megtalálni-megölni” mechanizmus visz előre. De Brosnan talán még nála is erőteljesebb szalmaszálakba kapaszkodó miniszterként, aki túl későn választja a tetteket a meghúzódás és a meghunyászkodás helyett.

Kettejük párbaját Campbell a rutinos vén rókák évtizedes profizmusával vezényeli le, nem kapkodva, de nem is ráérősen, minden szálnak pont annyi időt szentelve, ami szükséges.

Sötét, feszült hangulatban tartva minket, miközben Cliff Martinez védjegyszerű zakatoló taktusai tovább borzolják idegeinket. Akciójelenetekből pedig valóban nincs sok, de cserébe pazarul koreografált, fényképezett és vágott szekvenciák, amik egyúttal végig megmaradnak földközelinek és hihetőnek. Nyers, brutális kiállásuk pedig nemcsak a rendező hozzáértéséről tesznek tanúbizonyságot (elvégre nem hiába rendezett két James Bond filmet is), de Jackie Channek is sokkal jobban állnak így 60 felett, mint az akrobatikus pofozkodások.

Az idegen a tavalyi év egyik legjobb és sajnos legkevesebbet emlegetett akciófilmje, ami sokkal többet érdemel annál, hogy csak egy apróbb gyöngyszem legyen egy hatalmas életművön belül. Van valami egészen szomorúan ironikus abban, ahogy világunk is egyre bizonytalanabb és aggasztóbb irányba megy, úgy gyerekkori hőseink is inkább vérre és szenvedésre váltják a kalandvágyat és a jókedvet.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés