Kritika

Forever young – Camille

Camille ismétel Furcsa véletlen, hogy két francia női rendezőt is foglalkoztat mostanában az időutazás kérdése. 2012-ben Sylvia Testud Valaki más élete című filmje után Noémie Lvovsky is megrendezte a maga „másik korban ébredek fel” moziját. Nem sci-firől van szó, az időutazás inkább egyfajta eszköz, melynek a segítségével a rendezőnőknek és általuk női hőseiknek lehetőségük nyílik az önvizsgálatra.

A Camille Lvovsky ötödik nagyjátékfilmje rendezőként, amiben előző filmjei kedvelt témáit járja ismét körül: a múlt feldolgozásának nehézségéit, a családi kapcsolatok, vagy a hosszú távú szerelmek állandó problémáit. Camille (magának Lvovskynak a megformálásában) egy középkorú, jobb napokat is látott színésznő (némi önirónia?), aki mára alkalmi munkákból próbálja eltartani magát. Iszik, és a férje épp elhagyni készül (persze) egy fiatalabb nőért. Megviselt hősnőnk egy szilveszteri buli után másnap reggel 25 évvel korábban, tizenhat évesen ébred. (Testud filmjében a fiatal, karrierje küszöbén álló, szerelemes Marie tizenöt évvel később ébred és azzal kell szembesülnie, hogy csak a munkájának él, és hogy az ő szerelemmel induló házassága is teljesen megromlott.) Tulajdonképpen mindegy is az időutazás iránya, a két film lényegében ugyanazokat a kérdéseket feszegeti: Tudunk-e változtatni az életünkön, ha boldogtalanok vagyunk? Mit csinálnánk másképp, ha újrakezdhetnénk? Milyen döntéseket kellett meghoznunk az életben és utólag máshogy döntenénk-e?

Camille tizenhat évesen ébred, így újra találkozhat elhunyt szüleivel és újra élheti az első szerelmet is. Hősnőnk tehát kap a sorstól egy második esélyt, és elszántan próbálja is újraírni saját történetét. Anyját orvoshoz küldi, valamilyen előre nem látható egészségügyi probléma kimutatására, későbbi csalárd férje udvarlását pedig kétségbeesetten próbálja hárítani. A történet végére addig a felfedezésig kell eljutnia, hogy míg egyes dolgokról lehetőségünk is van máshogy dönteni, másokat viszont egyszerűen kénytelenek vagyunk elfogadni. Lvovsky nem „csak” rendezi a filmet, a forgatókönyvet is írja (társalkotókkal együtt), sőt a főszerepet is ő játssza el. A cselekmény minden egyes pillanatában ő áll a középpontban. Munkája egy őszinte kitárulkozás tele nosztalgiával a nyolcvanas évek és a szenvedélyekkel teli tinédzserkor iránt.

Camille ismétel

A film remek felütéssel indít. A főcím alatti jelenetsor lényegében az egész filmet magában foglalja. Gyönyörűen stilizált képsort látunk: apró, lányos csecsebecsék, alkoholos üvegek és cigarettás dobozok repülnek egymás után, lassított felvételen visszafelé, hogy utána még kövesse őket egy csodálkozó macska is. A film egész tematikája benne van ebben a rövid, a humoros hangulatnak is megágyazó főcím alatti jelenetben. A komikus miliő megteremtéséhez jó alapanyagot nyújt maga a kor, amibe visszarepülünk: a 80-as évek a maga bugyuta slágereivel, őrült színes ruháival és hajviseleteivel.

Időutazásos témájú filmek esetében mindig érdekes kérdés, hogy ugyanaz a színész/színésznő játssza-e el a fiatal és az idősebb alteregót. (Gyakran szokás ilyenkor egy megváltozott frizurával érzékeltetni az idő múlását). Lvovsky húzása azonban a 25 évnyi időtávlatra tekintve meglehetősen merész: a tizenhat éves lányt és a negyven éves asszonyt ugyanúgy saját maga formálja meg. Míg nekünk egy középkorú színésznő jelenik meg a vásznon tarka harisnyában, rövid szoknyában és egy sárga walkmannel a zsebében (amiből olyan 80-as évekbeli popslágerek szólnak, mint a 99 Luftballons), addig a film szereplői tininek látják őt. Ez az anomália persze remek humorforrás. A vicces jeleneteket tovább fokozza, hogy hősnőnk későbbi férjét, Ericet és az ő tizenhat éves alteregóját szintén ugyanaz a színész (Samir Guesmi) játssza (bár neki egy kicsit jobban áll a bicikli és a farmerdzseki). Lvovsky és Guesmi mellett a mellékszereplők is mind remek alakítást nyújtanak: a túl engedékeny, lányuk furcsa viselkedésén csodálkozni nem győző szülőkön át a szinte karikatúráig eltúlzott tini barátnőkig.

Camille ismétel

A Camille a Cannes-i filmfesztiválon debütált, de a főleg poénokra kihegyezett történet nem csak a fesztiváljárókat célozza meg, hanem nyit a szélesebb, nemzetközi közönség felé is. Ugyanakkor a franciák is megtalálhatják benne a maguk szórakozását: a film a francia mozi nagy alakjait is megidézi a mellékszerepekben. Csodálatos órásmesterként feltűnik Francois Truffaut állandó fétisszínésze Jean-Pierre Léaud és a francia vígjátékok egyik ismert alakjának, Denis Podalydèsnak is jut szerep ebben a romantikus komédiában.

A humor előtérbe helyezése nem csak előnye, hanem hátránya is a mozinak. Míg a poénok általában jól működnek, addig a drámai részek leginkább elsikkadnak (pedig ebből is van jó pár, az olyan mellékszálaknak, mint az anya halála, a megvakuló barátnő, a felnőttkori alkoholizmus és a boldogtalan házasság valószínűleg könnyeket kellene csaljanak a szemünkbe), különösen a történet befejezése sikerült laposra. A vígjátékba beleerőltetett sci-fi szál a tudós karakterével (az időutazás megtörténésének bizonygatására) teljesen kiforratlan és indokolatlan, hogy olyan kényes témák pozitív színben való feltüntetéséről már ne is beszéljünk, mint a fiatalkorú terhesség, vagy egy tizenhat éves tinilány és a nála legalább húsz évvel idősebb tanárával való viszony. Úgy tűnik a franciáknál szerelemben mindent szabad.

 

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Add Comment

Click here to post a comment

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya