Kritika

Tehetségemet egy üveg jó borért – Fortune-hadművelet: A nagy átverés

fortune-hadmuvelet-jason-statham-aubrey-plaza-josh-hartnett

Guy Ritchie és Jason Statham ötödik együttműködése egy mediterrán térségben bonyolódó kémtörténetet kínál. A Fortune-hadművelet: A nagy átverés egy tét nélküli akciózás, amit az alkotók kizárólag az élménydús kalandért forgattak, de hozzáállásukat legalább nyíltan felvállalják.

Guy Ritchie a kilencvenes évek végén csodagyerekként tűnt fel a műfaji filmes palettán, és két, véletlendramaturgiával megbolondított, többszálú narratívájú gengszterfilmje (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff) máig kultstátusznak örvend. A Madonnával kötött házasság, illetve a hollywoodi székhelyváltás azonban érthető módon kompromisszumokra (Hullámhegy, Arthur király: A kard legendája, Aladdin) kényszerítette a rendezőt, szerzőisége pedig jócskán megfakult. Legalábbis a rossz nyelvek szerint hagyta, hogy a stúdiórendszer megkösse a kezét, montázsmágus stílusa pedig egyszerű blöffnek bizonyult. Utolsó három filmje azonban mintha e mérgező szavakra reagálna: míg az Úriemberek egy, az első sikerek hangulatát visszahozó gengszterfilm, addig az Egy igazán dühös ember egy új utakat ígérő, rideg heistfilm volt. A Fortune-hadművelet: A nagy átverés pedig döbbenetes pimaszsággal közvetíti a megrendelők és a kárörvendők felé, hogy tényleg csak a pénzért készült.

A Fortune-hadművelettel kapcsolatban rendre felemlegeti a marketing, hogy ez a film Guy Ritchie és Jason Statham ötödik kollaborációja.

Ez az információ pedig azért is lényeges, mert az akciósztárrá vált színész mindig is egyfajta rendezői alteregónak tűnt az életműben, aki szerepeivel Guy Ritchie alkotói természetét és célkitűzéseit segít megérteni. Dudva (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) és Török (Blöff) pitiáner alakjai még a pályakezdő, kitörésről álmodozó direktor vágyaira rezonáltak, míg Jake Green már egy bevállalós hazárdjátékos volt a kabbala Madonnától örökölt hatásait mutató Revolverben. Az Egy igazán dühös ember H-ja pedig épp azt a rendezői perszónát képviselte, aki saját ösztöneit és céljait igyekszik kifejezésre juttatni a rablóbanda megtestesítette, pénzéhes és szisztematikusan dolgozó hollywoodi rendszerrel szemben. A Fortune-hadművelet viszont már a kortárs álomgyárra oly jellemző, „csinálok egyet nekik, hogy csinálhassak egyet magamnak” hozzáállás gyermeke.

Jason Statham jelen esetben egy lezser szuperkém, akiről kb. az első információ, amit megkapunk: „arra képezték ki, hogy kihasználja a rendszert. És valóban: Orson Fortune állítólag agorafóbiás, ezért csak magánrepülőgépen utazhat, felhőfóbiás, ezért muszáj a Maldív-szigeteken nyaralnia.

Orson Fortune csakis a grátiszba kapott kényelemért vállalja el a világ újbóli megmentését.

A film legjobb, rendszeresen visszatérő poénja, hogy a felsőbb vezetők attól rettegnek, hogy a szuperkém kibont-e egy-egy méregdrága, sőt megfizethetetlen értékű bort. És meggyőződésem, hogy a Fortune-hadművelet hasonló kényelmi szempontok mentén született. Guy Ritchie két szerzői zsánerfilm után bevállalt egy alulírt, fájóan sablonos akciófilmet, ahol egy maroknyi kémcsapatnak kellene megakadályoznia, hogy egy „Szütyőnek” nevezett, számukra is ismeretlen tartalmú csomag gazdára találjon a fekete piacon. Forgatás közben viszont a rendező bejárhat három mediterrán vidéket (Marokkó, a francia Côte d’Azur és a török Antalya) és Katart, majd jókat borozhat kipróbált sztártársaival (Jason Statham, Hugh Grant, Josh Hartnett).

Fortune-hadmuvelet-Jason-Statham

Ez az önreflexív módon jelentkező, nyílt pimaszság valahol végtelenül szimpatikus. Elvégre ha az átlagember megengedheti magának, hogy a svédasztalos reggelinél degeszre egye magát, a céges buliban meg kifossza a bárpultot, mert mindent a Főnök áll… Miért ne tehetné meg ugyanezt egy tehetséges filmrendező? Pláne, hogy a Fortune-hadműveletben azért találunk szórakoztató pillanatokat és stilárisan meggyőző akciójeleneteket.

A polkorrektséget óvatosan súroló poénok például jól ülnek a filmben.

Aubrey Plaza pedig meglepő módon egészen elviselhető nagydumás hackercsajként.

Bár tűzpiros estélyiben és spagettipántos felsőiben hangsúlyozottan eyecandy figura, de pont az ebből fakadó erotika dobja fel az egyik, időkezelésében is megbolondított betörést. A mikrofonba mindenféle pajzánságot suttogó, rúzsos ajkak szuperközeli látványa szexi töltettel ruházzák fel azt, a valójában tét nélküli rablásjelenetet, amelyben majd minden ellenfél alszik. De ugyancsak stílusosra sikeredett a kémcsoport-főnök (Cary Elwes) lépéseire hangszerelt nyitány: a monoton, ámde feszült zaj hallatszik a „Szütyő” lövöldözéssel teli elrablásának párhuzamosan vágott képsorai alatt.

A pénzét kiadó mozinéző szempontjából azonban végtelenül pofátlannak is tűnhet a nyíltan felvállalt, jólétet kereső és rutinhoz nyúló, alkotói magatartás. Pláne, hogy a Fortune-hadművelet mindent egybe véve csupán egy tét nélküli akciózás, ami inkább csak kiüresíti azokat a motívumokat, amit egy kémtörténetben vagy egy Guy Ritchie filmben annyira szeretünk.

A kémfilmek kötelező kellékei az egzotikus tájak és a markáns ellenfelek. Alan Stewart operatőrnek azonban még elcsípni sem sikerült azt a mediterrán hangulatot, amiért a turisták megvesznek. Olyanannyira nem, hogy a Côte d’Azurt lényegében csak egy luxusjacht testesíti meg az éjszakában.

Az ellenfelek között ráadásul egy csúnya, marketinggyilkos bakira is fel kell készülnünk,

ugyanis a nyugati szellemiség ellenére ukrán terroristákat is találunk köztük. Kész szerencse, hogy igazából egy szabados természetű pénzember irányítja a szálakat. Hugh Grant pedig önfeledten ripacskodja végig a filmet – a tetőponton azért kap egy meggyőzően előadható monológot, amivel legalább az utolsó akciójelenetet megmenti attól, hogy érdektelenségbe fulladjon.

Guy Ritchie filmjeit mindig feldobja az a tárgy, amire a gengszterek nagy része hajt, különösen, hogy általában érzelmileg is kötődnek hozzá. Relikviának számító fegyverek (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső), kutya által felfalt gyémánt (Blöff), szerencsefestmény (Spíler) vagy a bűnözők tetteit feljegyző forgatókönyv (Úriemberek). Most csak egy megfoghatatlan veszélyforrás hozza mozgásba a cselekményt, amit tulajdonképpen teljesen feleslegesen hagynak homályban a forgatókönyvírók. A nagy leleplezés után is csak egy súlytalan macguffin marad.

Menthetné a helyzetet egy színes, ütős karakterekből álló szereplőgárda. Az expozícióban meg is kezdődik a Ritchie-féle formula: a brit miniszter (Eddie Marsan) és a csoportfőnök beszélgetése egyesével teszi fel a térképre a szereplőket, számba véve személyiségüket, képességeiket és motivációjukat. Idővel azonban kiderül, hogy J J (Bugzy Malone) csak egy mesterlövész, Sarah csak egy idegesítő hackercsaj, aki legalább lőni tud, a címszereplő pedig csak akkor érdekes, ha borozgat.

Várnánk, hogy Aubrey Plaza és a milliárdos mogorva női asszisztense (Lourdes Faberes) között kialakul majd egy veretes összecsapás, de ő tényleg csak egy mogorva női asszisztens.

A hollywoodi akciósztárt alakító Josh Hartnett pedig közel sem hoz annyi „film a filmben” poént, mint illene, ráadásul nem is tud olyan karizmával ripacskodni, mint Hugh Grant.

Összességében tehát a Fortune-hadművelet azt kínálja, amit a nem túl szofisztikált alcíme: egy nagy átverést. Egy nyaraló rendezőtehetség ujjgyakorlatnak bizonyuló, helyenként szórakoztató kémfilmjét. És csak remélni tudom, hogy a rendezéssel elég pénzt gyűjtött össze most Guy Ritchie, hogy készítsen egy filmet saját magának. Egy csavaros gengszterfilmre tudnék önfeledten egy jó borral koccintani.

Az Fortune-hadművelet: A nagy átverés 2023. január 5-től látható a magyar mozikban. 

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com