Moziban

Főszerepet Kathy Bates-nek! – A kórus

Dustin-Hoffman-a_korus_fimFrançois Girard nem tudta megismételni a szintén egy fiúkórus és tanáruk történetét feldolgozó film, a Kóristák sikerét – A kórus nem lett több egy utánérzésnél, aminek azonban, Kathy Bates és a remek zene jóvoltából, van néhány jó pillanata.

A kanadai François Girard egész életművét átjárja a zene: nemcsak filmjeiben – A vörös hegedű egy különleges hangszer történetét meséli el, a Harminckét rövidfilm Glenn Gouldról egy kanadai zongorista életét követi, az Inspired by Bach The Sound of the Carceri epizódjában pedig Girard Yo-Yo Ma csellista segítségével az építészet és a zene kapcsolatát vizsálja –, de egyéb munkáiban is: a direktor két showt dirigált a Cirque du Soleil társulatnak, és több operarendezés is kötődik a nevéhez. A selyem kapcsán 2007-ben egy prózai fináléval vonult vissza a filmezéstől, hogy aztán 2014-ben ismét zenés témával térjen vissza.

A történet, mely a Forráskódot is jegyző Ben Ripley-nek köszönhető, egy problémás kissrác, Stet (Garrett Wareing) meséje. Anyja halála utána a fiút az őt nyíltan fel nem vállaló apja (Josh Lucas) benyomja a kórusáról híres magániskolába. Nem örül a problémás jövevénynek az énekkart vezető maestro, Carvelle (Dustin Hoffman), lassan azonban rá kell jönnie, hogy a kiemelkedően tehetséges fiúval végre saját álmait is valóra válthatja.

297574_1024_a_korus__1_A film minden pillanatában Christophe Barratier 2004-es filmjét, a francia Kóristákat idézi. Egy másik kor, egy másik problémakör, a néző mégis úgy érezheti, ugyanannak a történetnek a másik oldalát látja – ezúttal ugyanis nem a tanár, hanem a problémás diák nézőpontját ismerhetjük meg. A gond csak azzal van, hogy míg Barratier valódi mélységet tudott adni filmjének – nem véletlenül jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscarra –, addig Girard csak kapargatja a felszínt mind a felnövekvés történetet, mind a családi viszonyokat, mind a fiúk mikrotársadalmának ábrázolását, mind Carvelle személyiségét illetően. Az utóbbi figura különösen kidolgozatlan, nem értjük pontosan motivációit, problémáit, Ripley mondva csinált okoknál mélyebben nem láttatja hősét. Sajnos pontosan ez az, amitől A kórus nem tud működni: nemcsak a történet akadozik, Hoffman is partra vetett halként vergődik szerepében – nehezen találja a fogást a karakteren, a film utolsó szakaszában kezdjük csak úgy érezni, hogy ő valóban zenész, nem pedig csak egy színész, aki zenészt játszik. A mester és tanítvány kapcsolat sincs kellően felépítve – Damien Chazelle thrilleri feszültségű Whiplashében láthattuk, milyen a valódi dráma, Hoffman üvöltözése J. K. Simmons jeleneteihez képest műbalhénak tűnik.

Szerencsére van mivel vigasztalódjunk. Kathy Bates bár nem sokat van színen, akármikor megjelenik, beragyogja a vásznat, és zsigeri erővel hiteti el velünk, mégsem csak játék, amit látunk. Szomorú, hogy a Tortúrában nyújtott alakításáért Oscar-díjat nyert színésznő az utóbbi években nem kap nagyságához méltó kibontakozási lehetőséget, és így nyúlfarknyi szerepekben kénytelen brillírozni. Ha másért nem is, az ő tündökléséért érdemes megnézni A kórust, döbbenetes látni, hogyan tölti fel élettel a nélküle fuldokló filmet. A film másik erénye – egy zenés film esetében ez talán nem olyan meglepő – a remek muzsika. A Brian Byrne munkáját dicsérő zene emlékezetes, a fiúkórus izgalmas darabokkal kényezteti az értő hallgatóságot, szerencsére nem csak jelzésértékkel. Kár A kórusért, mert az említett példák jól mutatják, hogy a témában van potenciál, amit egy jó forgatókönyvvel egy ilyen remek színészekből álló gárda könnyedén ki tudott volna aknázni.

 

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. [email protected]