A Frankofón Filmnapok nagyfilmje, a Farkastotem Jean-Jacques Annaud, a kiérdemelten legendás rendező munkája, aki többek között A rózsa neve (1986), A szerető(1992), és a Hét év Tibetben (1997) filmek alkotója. Érdekesség, hogy míg ez utóbbi miatt kitiltották Kínából, a kínai-francia koprodukcióban készült Farkastotem (2015) készítése kapcsán újra beengedték az országba. Az eredmény pedig egy nagyszabású, mesébe hajló, de társadalmi és ökológiai kritikától sem mentes látványmozi.
1967-ben, valahol az ismeretlen Belső-Mongóliában járunk, a kulturális forradalom második évében. Két pekingi diákot odarendelnek, hogy kínaira tanítsák a helyi törzset és velük dolgozzanak. Lü Jiamin kínai író regényén alapul a történet, ami részben kitaláció, részben önéletrajzi írás. Az íróról köztudott, hogy interjúiban kemény kritikával illeti a jelenlegi rendszert. Ennek ellenére a film kínai-francia koprodukcióban jött létre, s Kína az Oscarra szánta a művet, de az végül nem lett elég kínai.
Ugyan a pozicionálás precíz, kifejezetten történelmi jellegű, a film mégis mesei felhanggal bír. Az ártatlan, ám idegen háttérrel rendelkező fiú megérkezik az érintetlen és végtelenségében fenséges tájba, ahol a bölcs törzsfő és szépséges lánya köszöntik. Arról nem is beszélve, hogy az első filmkép a farkasé. Aki nem csupán a sztyepp leghatalmasabb és méltán rettegett állata, a törzs szimbóluma, és határmezsgye a természet isteni erői és az emberek világa között. A szimbólumok és mesei elemek tovább folytatódnak, amikor az utolsó farkaskölyök testesíti meg a két világ összeférhetetlenségét és harmóniavesztését.A film tulajdonképpen folyamatosan párhuzamot rajzol az emberi törvénykezés és a természet adta alaptörvények között. Az utóbbi mintha öröktől való lenne, ugyanakkor egyensúlyra törekvő és tiszteletreméltó. Ezzel szemben az emberi rendelkezések kívülről érkeznek, nincsenek tekintettel semmilyen más, meglévő értékre és mivel újraírják, ami működő, nem-működővé teszik azt. Ezt a mondanivalót a japán animáció nagymestere fogalmazta meg briliáns módon, leghatározottabban a Vadon hercegnője című alkotásában. A farkas, mint a két világ közötti lény ugyanúgy megjelenik, a természeti területek – ott az erdő, itt a sztyepp – pusztítása a növekedő fogyasztási igények miatt ugyanaz. S ugyan Miyazakinál jóval több a varázslatos elem, Jean-Jacques Annaud is túllép pillanatokra a racionálitás keretein, de inkább csak bizalmas kikancsintások ezek a történelem díszesre festett köpenye mögül.
Az viszont tény, hogy a farkasokat piedesztára emeli és individuális lényként kezeli őket. Személyiségük, emlékezetük és sajátos döntéseik vannak. Ugyanezzel a hozzáállással találkozhattunk Jean-Jacques Annaud korábbi állatos filmjében, az 1988-as A medve című alkotásában, – annak idején egy pillanatra gondolatban fejet hajtottam a medve előtt, és utána évekig lenyűgözve éreztem magam úgy összességében a természet lényeinek létezését illetően, ami egy elég jól sikerült rendezői fogásra utal.
Talán ez egyben a gyengéje is a rendezőnek, hogy enged a hatásos, egyértelmű, igen látványos és fennkölt érzéseket előcsalogató megoldásoknak. De mielőtt kijelenteném, hogy hatásvadász, egyből hozzá kell tennem, hogy mindezt nem csinálja rosszul! És a képi világ: a végtelen sztyepp, a tóba fagyott lovak, a messziben repülő madarak, ezek mind olyan állapotba ringatják az elmét, ami igen ritka és kiváltságos.
Az is erénye a filmnek, hogy nem marad meg egy síkon, nem csupán természeti filmként, vagy mesetörténetként értelmezhető, kemény társadalomkritika is van benne. A kulturális forradalom eszetlen, de rendkívül erővel való térnyerésével egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel. A han diák egyik mondata: olvasni szoktam, nem írni. Ez sokat elárul a rendszerről, a nem túlságosan gondolkodó, viszonylag művelt tömeg kineveléséről. Az időről-időre megjelenő, korrupcióra, önbíráskodásra hajlamos politikai képviselő lépteit pedig folyamatos természeti katasztrófák követik. A film tulajdonképpen egy letűnőben lévő mongol tradíciónak állít emlékképet, amit az új kor lépésről-lépésre bedarál. S ebben a változó korszakban, a közegéből kirívó főhős cselekedetei végül valamiféle értelmet nyernek. Megnyugvás a nyugtalanságban.
