Kritika

Halál helyett örök karnevál – Viszontlátásra odafönt!

Szürrealista háborús tabló, főszerepben egy örökké álarcot viselő fiatalemberrel – a Viszontlátásra odafönt emlékezetes pacifista kiáltvány az első világháború centenáriumán.

Pierre Lemaitre 2013-as francia regénye, a Viszontlátásra odafönt egyaránt elbűvölte a nagyközönséget és a kritikusokat: idén januárig egymillió példány kelt el belőle, és többek közt elnyerte a rangos Goncourt-díjat is. A realista nagyregények hagyományait idéző, de számtalan későbbi alkotótól is merítő sokszereplős társadalmi dráma középpontjában az első világháború traumája és egy apa-fiú viszály áll. A Victor Hugót és Tolsztojt ötvöző világháborús tabló megfilmesítésért kiáltott, az adaptációt pedig Lemaitre mellett a rendezést és az egyik főszerepet is vállaló Albert Dupontelnek köszönhetjük.

Bár a marketing az Amélie csodálatos életét emlegeti, a Viszontlátásra odafönt ennyi erővel bármilyen filmhez hasonlít, amely a rögvalóságot színes szemüvegen keresztül nézi. Ennél sokkal közelebbi a kapcsolata Jean-Pierre Jeunet egy másik filmjével, a Hosszú jegyességgel, nemcsak az első világháború témája, hanem a látványvilága és mondanivalója miatt is. A Viszontlátásra odafönt ugyanúgy a háború életeket tönkretevő hatása ellen emeli fel a szavát, a háborús gépezettel szembeszálló antihősöket éltetve. Dupontel – aki mellesleg a Hosszú jegyességben is szerepelt – a regényből azt a szálat hangsúlyozza leginkább, hogy a főhősök a háború abszurditásával szemben igyekeznek megőrizni az emberségüket, majd a békekötés utáni közönyös világban tisztességtelen módszerekre kényszerülve találják meg a boldogulást. A három főszereplő, az álmodozó, öntörvényű fantaszta Edouard, a racionális kisember Albert és a játékosságot, szépséget képviselő árva kislány, Louise sajátos magánvilágot alakítanak ki egy párizsi padlásszobában – kérdés, meddig tartható fenn ez a kis paradicsom a külvilág fenyegetésével szemben.

A klasszikus háborúellenes, pacifista üzenetet az extravagáns főhős varázsolja különlegessé. Edouard ugyanis egy értelmetlen ütközetben, a háború legvégén szörnyű sebesülést szenved: elveszti a fél arcát. A fiatalember drámai döntést hoz: egyrészt Albertet ráveszi, hogy kis csalással nyilváníttassa halottnak, hogy ne kelljen hazatérnie rideg apjához, másrészt elhatározza, hogy protézis helyett saját készítésű maszkok mögé bújva kezd új életet. Az argentin származású Nahuel Pérez Biscayart (akit legutóbb a 120 dobbanás percenként főszereplőjeként láthattunk) gyakorlatilag végig arc és hang nélkül, maszkok mögött mormogva játszik a filmben, így a pantomimeseket idézve az egész testével kelti életre a figurát, felejthetetlenül. Izgalmas feszültségforrás a filmben, hogy a legnagyobb borzalmat végig nem mutatják – helyette csak a környezet reakcióiból kaphatunk képet Edouard állapotáról.

A maszkok és a hozzájuk tapadó asszociációk központi elemei a Viszontlátásra odaföntnek.

Egyrészt a karneválokat idézik, azoknak minden ijesztő és vonzó vonatkozásával együtt. Edouard és barátai permanens karneválban élnek, a maszkok különös aurája, a hétköznapok szabályainak felfüggesztése, az álcázás és bolondozás leplezik a nyomorúságukat. Másrészt Edouard maszkjai a szuperhősök rejtőzködéséhez is hasonlítanak: emberivé nem, inkább emberfelettivé teszik őt. A fiatal festőművész hangulatának megfelelően választja ki az aktuális álarcot, amely egyszerre rejti el eredeti arcát és fejezi ki pontosan őt. Ahogy a szuperhősöknek, neki is teher a rejtőzködés, mégis végtelen szabadságot ad, hogy az álarc rejtekében titokban ténykedhet – miközben a maszk mintha felmentené a törvények betartása alól is.

A Viszontlátásra odafönt a kissé pikáns központi szál, egy háborús emlékművekhez kötődő csalássorozat mellett számtalan részproblémát sorakoztat fel, ennek ellenére mégsem lesz felszínes. Alapvetően a háborús nyomorúságot kinevető műalkotások rokona (Svejk, M.A.S.H), de a sírva vigadás sem leplezi a valós traumákat és tragédiákat. Mint korábban kifejtettem, az első világháború mellőzött művészeti téma, pedig testi-lelki megnyomorító hatása ugyanolyan erős volt, mint a második világháborúé – a kortárs reakciók (Az utolsó angol úriember, Nyugaton a helyzet változatlan) lecsengése óta mégis kevesen dolgozták fel. Ezért is fontos, hogy a centenáriumi megemlékezések sorát méltó módon bővíti Lemaitre és Dupontel műve.

A Viszontlátásra odafönt keserűsége és finom szürrealizmusa könnyen átélhető, élénken szemlélteti, hogy a világégés hatására kifordult magából a világ. Az emlékműves csalással az antihősök kiröhögik a magasztalt hősiességet is, de sokkal inkább az álszent civileket, akik drága emlékművek megrendelésével igyekeznek csillapítani a lelkifurdalásukat. Ezzel szemben a történet egyetlen ízig-vérig negatív figurája kegyeletsértő és nyerészkedő csalássorozattal a háború áldozataiból igyekszik minél nagyobb hasznot húzni. Edouard és barátai nem teljesen törvényes módszerekkel ugyan, de új életet kezdenek az élhetetlen világban, leleményességük és élni akarásuk éles rendszerkritikát hordoz. Sikerességük pedig hatalmas önigazolás – éppen ezért hat előkészítetlennek a tragikus befejezés, amely mellesleg a regény végkicsengésével is ellentétes. A megkérdőjelezhető lezárástól eltekintve viszont Dupontel filmje hűséges adaptáció, izgalmas vizuális kaland és nagy élmény – maradandó érték egy olyan világban, amely ugyancsak olcsón méri az emberéletet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com