Francois Ozon legújabb filmje, a Frantz egy klasszikus történet megbocsátásról, szerelemről és a háború következményeiről. Elegáns kivitelezés, de vajon tartalomban is ennyire erős?
1919-ben járunk egy német kisvárosban, ahol Anna (Paula Beer) gyászolja vőlegényét, az I. világháború frontvonalán eleső Frantzot. Egy nap felfedezi, hogy egy rejtélyes francia férfi látogatja szerelme sírját. Adrien (Pierre Niney) elárulja, hogy Frantz barátja lett, amikor a férfi Franciaországban járt. Történeteket mesél közös élményeikről, melyek egyaránt megnyugvást hoznak a szülők és Anna számára is – ráadásul a lány komolyabb érzéseket is kezd társítani a titokzatos barát iránt. Adrien azonban nem az, akinek mondja magát. A félszeg fiú minden alkalommal zavarban van, érzelmi teher nyomja a vállát. Miután kiderülnek szándékai, Annának át kell gondolnia, mi fontosabb neki: férje emlékének tisztelete vagy a megbocsátás és a továbblépés.
Ozon új alkotása a posztháborús hátország kispolgárainak világába enged betekintést. Mindenki áldozat, nincs olyan, aki ne veszített volna el valakit. A csatározások azonban nem értek véget, mert a hozzátartozók és a hazatértek egyaránt gyűlölködnek az ellenséges oldallal kapcsolatban. Franciaként Adrien egy német közösségben pedig időzített bomba kéne, hogy legyen, de Ozon csupán egy-két kérdőre vonásig és dacos nézésig engedi az indulatok elszabadulását. A feszültség sokkal inkább Adrien titkaiban mutatkozik meg.
A gyász feldolgozása központi helyet foglal el a történetben. A film felteszi a kérdést, hogy fontosabb-e túllépni, minthogy megtudd az igazságot. Frantz szülei úgy érzik, hogy Adriennel fiuk kis időre visszatért az élők sorába, így számukra a valódi események ismerete csak mélyebb szakadékba vezetne. Az anya (Marie Gruber) igyekszik egyben tartani a széthulló családot, míg az apa (Ernst Stötzner) felelősnek érzi magát fia haláláért. A legizgalmasabb eleme a filmnek, mikor az ellenség gyűlöletét szembe állítják az apák bűntudatával, akik a frontra küldték fiaikat. Vajon ki a nagyobb bűnös? A felelősök keresésének többek közt azért sincs értelme, mert a
háborús állapot szélsőségeiben elmosódik az erkölcsösség fogalma.
Anna szerelme Adrien iránt emiatt az érvelés miatt lesz bonyolult. A lányt Frantz szülei úgy kezelik, mintha a sajátjuk lenne, és szinte már az is, tekintve, hogy a lánynak egy vér szerinti hozzátartozóját sem ismerjük meg. A társas magányból való kiemelkedést (és az ezzel járó továbblépést) Adrien megadhatja neki, de Annának előbb el kell fogadni őt, és le kell számolni háborús gondolkodásával, hogy valaha boldog lehessen.
A Frantz felvet erős kérdéseket, de Ozon alkotása közel sem újszerű. Inkább olyan, mintha a múlt század első felében készült volna.
A történet sokszor a rossz értelemben vett melodráma,
melyet egy szerelmi háromszög bevonása és a szereplők kínlódása csak erősít. A film első felében belekerülünk Annáék életébe, melynek lassúsága nem ad okot az unatkozásra, ugyanis a szereplők személyisége a szemünk előtt fokozatosan bontakozik ki. A befejező 30-40 percben azonban elkezd fészkelődni székében a néző, mert amikor Anna Franciaországba utazik, a Frantz elveszti addigi fókuszát.
Ozon rendezése tradicionális: nem is sejtjük, hogy ő áll a kamera mögött. A fekete-fehér képeket párszor gyönyörű színekbe öltözteti, ám ezen szcénák jelentése nem konzisztens. A múltban történt események, a fantáziálások és a gyászt elfeledtető pillanatok mind színesek, de pár boldog pillanat még így is fekete-fehér maradt. A Frantz legfőbb problémája az, hogy benne van egy kiemelkedő film, mert a színészek egytől-egyig kiválóak és a tartalom sem karcsú. Azonban a sztori, melybe beleágyazták az izgalmas elemeket, kevesebb játékidővel és még kevesebb szappanoperás érzelgősséggel emlékezetesebb lehetett volna. Így csak egy szép, néhol értékes, de többnyire banális alkotást kaptunk.