Kritika

Mert szerverek közt nyertes, aki béna – Free Guy

Milyen életet élhet Deadpool még Deadpoolnál is kellemetlenebb tesója, aki nemhogy elrugaszkodik a realitás talajától, de identitásából fakadóan sosem érinti azt? Valami hasonló lehetett a Free Guy alapötlete. A válasz ennél egyszerűbb, jóval. Szórakoztatót. És egyszerűt.

Persze szól azért másról is a (mára a Disney tulajdonába kerülő) Fox stúdió Ryan Reynolds-show-ja, olykor kifejezetten mély gondolatokat csikarva ki magáról, a nézőt pedig gondolkodóba ejti; vajon hol és miért kezdődik el az élet? Na, de ne rohanjunk előre ennyire, hiszen a Free Guy sem pozícionálta túl magát. Akképpen kívánja meghódítani a szívünket, amint már az előzetesekből is sejthettük – elképesztő látvánnyal, a világ összes popkulturális utalásával és persze a modern kor Ryan Reynoldsával, Ryan Reynoldsszal.

Guy (Ryan Reynolds), akárcsak Free City című videojáték többi átlagpolgára, csak úgy éli izgalmakkal és veszélyekkel teli mindennapjait, sablonszerűen. Az időjárás-jelentés inkább bűnjóslás, semmint meteorológiai közérdekű közlemény. Elszórtan hullaeső várható, helyenként pedig golyózápor alakulhat ki. Ki is alakul, Guy életének értelme pedig, hogy az események elsodorják magukkal. Ám egy napon találkozik a nagybetűs szerelemmel, egy különös küldetést teljesítő, Molotov Girl nevű játékos karakterrel (Jodie Comer), aki megpendít egy húrt, nemcsak a szívében, de a tudatában is. Ahhoz, hogy a lány közelébe férkőzhessen, szintet kell lépjen a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt; ki kell lépnie komfortzónájából és szembe kell szállni az alapvető normáival. 

Guy tükröt tart élénk; mindannyian ugyanazt az életet éljük, a szürke hétköznapok egysíkúságát.

Az ő esetében a komfortzóna az NPC, vagyis nem játszható karakterek örök monotonitása, a norma az algoritmusát jelenti, a szintlépés pedig a tapasztalatpontok gyűjtését.

De ne szaladjunk ennyire előre – a Free Guy-t nem gondolta túl a Fox. A film gerincét az az olykor már kínosba hajló humor adja, ami Reynolds védjegye, de töketlenségének foka őszintén meglepett. Utoljára ennyire nyomorultnak talán csak a Csak barátok című romkomban láttam, amiben egy rendkívül túlsúlyos, barátzónában rekedt srácot alakít. Különös, hogy egy macsó szívtipró, Hollywood kurrens sármőrjének mennyire jól áll a bárgyú szerepkör. Ha jobban belegondolok, Deadpool is sokkal kevésbé lenne vicces, ha két seggberúgás között nem viselkedne inkompetens óvodásként. 

A Free Guy főhőse legalább akkora casting döntés, mint Wade Wilsoné. 

Sértő és éles egysorosai azonban Reynolds miatt vannak a szövegkönyvben, nem Guy miatt. Míg Deadpool intrikája a karakter leplezett keserűségéből és tapasztalataiból táplálkozik, Guy esetében erről szó sincs, hiszen az élete steril és röghöz kötött a videojáték világában, így az egyébként tényleg vicces beszólásai karakteridegennek érződnek. A film másik humorforrása a jó előre beharangozott popkulturális utalások kiapadhatatlan óceánja. Legyen szó játékról (Grand Theft Auto, Fortnite), stúdióról (Konami), YouTube-erekről (Ninja, Pokimane), mind megkapják a kisebb-nagyobb szerepüket a történetben, és akkor még a filmes kikacsintásokról nem is beszéltem. 

A Free Guy borzasztóan vicces. Azoknak, akiknek van bármi fogalmuk a poénok tárgyáról. A társíró Zak Penn munkásságát tekintve nem is lehetett másképp. Szinte minden kreditje olyan produkciókhoz kötődik, amely egy speciálisan kijelölt célcsoporthoz szól, például a képregények (a kétezres évek eleji X-Men-filmek) vagy éppen a játékok (Ready Player One) rajongóihoz.

Az ilyen filmek akkor sikeresek – főleg anyagilag – a relatív szűk értelmezési keretek ellenére, amikor a megcélzott csoporton túl kapcsolódási pontot nyújt azoknak is, akik soha egy panelt sem olvastak még el, vagy egyetlen játékot sem játszottak ki. Ha így vesszük, a kiindulási pont számukra a laikus nézői attitűd. A pénzügyileg kevésbé sikeres alkotások viszont éppen ennek ellenkezőjét csinálják; szakértő nézőt feltételeznek, ezzel nemhogy szűkre szabva önnön kontextusukat, hanem a „civilek” és a „bennfentesek” közötti közös halmazt egyetlen pontra redukálva. E pont lehet a stílus, a műfaj, vagy akár a humor, ami pedig a legszubjektívebb tényező bármilyen produkció esetén.

A Free Guy legfőbb problémája, hogy hozzáértő nézőket feltételez, a hozzá nem értők pedig elvesznek a számukra jelentésmentes poénok garmadájában.

Én ugyan jót röhögök a háttérbe vesző, a fal tövét rohamozó, de előre nem haladó „bugos” karakteren, de a mellettem ülő, akinek el kell magyaráznom, már nem. Sokszor éreztem magam kivetettnek a moziteremben, és még többször elveszettnek a film logikájának keresése közben. A virtuális valóság mechanikájának megért(et)ése még a Westworldben vagy a Fekete tükörben sem kis mutatvány.

Látszik, hogy Shawn Levy rendező és alkotótársai tisztelik a számítógépes technikát és a mesterséges intelligencia tárgykörét, mégis mintha félvállról vennék a komplexitását. Guy öntudatra ébredésének mikéntjére legalább két lehetőséget kínálnak, a film végén azonban egyetlen konkrét választ (a szeretetet). Annak miértjét pedig attól függően teszik esetleges tényezővé, hogy éppen az expozíciót vagy a bonyodalmat kívánják építeni. Mégis a film tetőpontja az, ami felrúgja az addig jól helyén kezelt IT-világ szakmai vetületét.

A Free Guy érdekes hipotéziseket állít a technokráciáról.

Hogyan válik intelligenssé egy gép? Mit takar egyáltalán intelligencia? Hova tart az a világ, amely helyett egy virtuálisban küzdünk inkább és találunk érzelmekre? Lehetnek ezek valódi érzelmek? Érezhet egy gép? Hogyan lehet szabadságként megélni az algoritmusok keretében való tervszerű létezést? Ezen a ponton pedig már többet foglalkoztam a kérdések körével, mint maga a film, hiszen akárhogy is nézzük a Free Guy nem A nő, nem is egy Ex Machina és végképp nem egy Mátrix

Válaszok híján a Free Guy csupán egy vicces Tron, egy élőszereplős Rontó Ralph, egy jól sikerült Vihar előtt. Egy szórakoztató, látványos, de nagyon felszínes kaland az én szárnyalásának vágyáról, az önmegvalósítás lehetségességéről, teremtő és teremtett kapcsolatáról. Ja, és a popkultúra-mágnás Disney maszturbálásáról.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés